8. fejezet

Piton győzelme

Harry nem bírt megmozdulni. A láthatatlanná tévő köpeny alatt feküdt és érezte, ahogy a meleg, nedves vér lecsorog az arcáról, közben pedig hallgatta a folyosóról beszűrődő hangokat és léptek zaját. Hirtelen arra gondolt, hogy valaki biztosan ellenőrizni fogja a fülkéket az indulás előtt. De egyszer csak az eszébe villant az a csüggesztő gondolat, hogy még ha be is néz valaki, se látni, se hallani nem fogja őt. Az egyetlen esélye arra volt, hogy valaki arra sétál és rálép.

Még soha nem utálta jobban Malfoyt, mint most, ahogy ott feküdt, mint egy abszurd teknős a hátára borulva, miközben nyitott szájába csöpögött a vér . Milyen hülye helyzetbe került már megint… Most már az utolsó néhány lépés zaja is elhalt; mostanra már mindenki a kinti sötét peronon volt, hallotta a nadrágok suhogását és a hangos fecsegést.

Ron és Hermione azt fogják hinni, hogy leszállt a vonatról nélkülük. Megérkeznek majd a Roxfortba és helyet foglalnak a nagyteremben, majd szétnéznek a Griffendél asztalánál, és mire észre veszik, hogy ő nincs ott, addigra Harry már félúton lesz vissza Londonba.

Megpróbált hangot kiadni, akár csak egy mormogást, de hiába, nem ment. Aztán eszébe jutott, hogy pár varázsló, mint Dumbledore, varázslatokat tudnak végrehajtani anélkül is, hogy kimondanák a varázsigét. Elkezdte magához hívni a pálcáját, miközben a fejében ezt ismételgette: Invito pálca! Újra és újra megpróbálta, de semmi nem történt.

Mintha hallotta volna a tó körüli fák suhogását, és messze egy bagoly huhogását, de semmi jelét nem vette észre annak, hogy éppen keresnék őt. Még csak (elítélte magát, hogy ebben reménykedett) Harry Pottert kereső ijedt hangokat sem hallott. Kétségbeejtő érzés futott át rajta, mikor elképzelte a thesztrálok által vontatott fiákerek sorát, amint éppen az iskola felé haladnak, miközben tompa röhögcsélés szűrődik ki abból a kocsiból, amiben Malfoy utazik, aki éppen Harry elleni támadását meséli mardekáros társainak.

A vonat megingott, az oldalára borítva Harryt. Most már az ülések porlepte alját nézhette. A padló vibrálni kezdett, ahogy a motor beindult. Az expressz azonnal elindul és senki nem tudja, hogy ő még rajta van…

Hirtelen érezte, hogy a láthatatlanná tévő köpenyege felemelkedik róla, és egy hang szólal meg a feje fölött .

– Örvendek, Harry

Piros fény villant, majd Harry teste felolvadt, ő pedig feltolta magát egy kevésbé nevetséges, ülő pózba. Sietve letörölte a vért sérült arcáról, aztán felnézett Tonksra, aki a láthatatlanná tévő köpenyét tartotta a kezében, amit az előbb rántott le róla.

– Jobb lenne minél gyorsabban kijutni innen – mondta. Az ablakok előtt már füst gomolygott, és a vonat megindult az állomásról – Gyere, kiugrunk!

Harry utána sietett a folyosóra. Tonks kinyitotta az ajtót és kiugrott a peronra, ami úgy festett, mintha siklana alattuk, ahogy a vonat begyorsult. Harry követte őt, de földet éréskor kicsit megingott. Azért időben kiegyenesedett, hogy lássa a felgyorsuló, skarlátvörösen csillogó gőzöst, amint befordul a sarkon és eltűnik a szemük elől.

A hideg éjszakai levegő beáramlott lüktető orrába. Ahogy Tonks ránézett, Harry dühöt érzett és egyben zavarban is volt, hogy ilyen nevetséges pozícióban találtak rá. Tonks csendben visszaadta a köpenyt.

– Ki tette ezt? – kérdezte.

– Draco Malfoy – mondta Harry keserűen. – Kösz a… szóval…

– Nem tesz semmit! – mondta Tonks mosoly nélkül. Ahogy Harry a sötétben látta, ugyanolyan egérszürke hajú és szerencsétlen kinézetű volt, mint amikor az Odúban találkoztak. – Meg tudom gyógyítani az orrodat, ha megállsz egy kicsit.

Harry nem találta túl jó ötletnek ezt, szívesebben ment volna el Madam Pomfreyhoz, a javasasszonyhoz, akiben kicsivel jobban megbízott, ha gyógyító varázslatokról volt szó. Viszont sértőnek tartotta volna visszautasítani az ajánlatot, úgyhogy inkább meg se moccant és becsukta a szemét.

– Episkey! – mondta Tonks.

Harry orra hirtelen nagyon felmelegedett, aztán meg nagyon lehűlt. Az egyik kezével óvatosan megtapogatta. Mindent rendben érzett.

– Kösz szépen!

– Jobb lenne, ha felvennéd a köpenyt, miközben felsétálhatunk az iskolához – mondta Tonks még mindig komoran. Amíg Harry visszavette a köpenyét, ő intett a pálcájával és egy hatalmas, ezüstös négylábú teremtmény ugrott ki belőle, majd elrohant a sötétbe.

– Az egy patrónus volt? – kérdezte Harry, aki már látta, amikor Dumbledore ugyanígy küldött üzenetet.

– Igen, megüzentem a kastélybelieknek, hogy megvagy, különben aggódnának. Gyerünk, jobb ha nem vesztegetjük az időt.

Elindultak a kastély felé vezető úton.

– Hogy találtál meg?

– Észrevettem, hogy nem szálltál le a vonatról és tudtam, hogy van ez a köpenyed. Azt gondoltam, valami okból elrejtőztél. Amikor megláttam, hogy a függöny le volt húzva abban a fülkében, úgy gondoltam, leellenőrzöm.

– És egyébként mit csinálsz itt? – kérdezte Harry.

– Roxmortsban állomásozok, hogy extra védelmet biztosítsak az iskolának – mondta Tonks.

– Csak te vagy itt, vagy…

– Nem, Proudfoot, Savage és Dawlish is itt vannak.

– Dawlish az az auror, akit Dumbledore megtámadott tavaly?

– Így igaz.

Felvánszorogtak a sötétben az elhagyott ösvényen, követve a fiákerek friss keréknyomait. Harry oldalra nézett Tonksra a köpeny alól. Tavaly állandóan kíváncsiskodott (olyan fokon, hogy néha már nagyon kellemetlennek bizonyult), sokat nevetett, vicceket mondott. Most öregebbnek látszott és sokkal komolyabbnak, céltudatosabbnak. Ez vajon mind annak a hatása, ami a Minisztériumban történt? Harry kelletlenül emlékezett vissza arra, hogy Hermione azt javasolta, mondjon valami vigasztalót Siriusról, hogy nem Tonks hibája volt az egész, de nem tudta magát rávenni, hogy megtegye. Távol állt attól, hogy őt okolja Sirius haláláért, csak annyira volt Tonks hibája, mint akárki másé (és sokkal kevésbé, mint Harryé), de hacsak elkerülhette, nem szívesen beszélt Siriusról. Továbbmentek tehát előre a hideg, néma sötétségbe, Tonks hosszú talárja suhogott mögöttük a földön.

Azelőtt mindig kocsival utazott erre, sohasem mérte fel, milyen messze van az iskola az állomástól. Nagy megkönnyebbülés töltötte el, amint meglátta a kapu két oldalán álló oszlopokat, tetejükön egy-egy szárnyas vadkannal. Harry fázott, éhes volt, és már nagyon vágyott rá, hogy maga mögött hagyja ezt az új, mélabús Tonksot. De amikor kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa a kaput, azt leláncolva találta.

– Alohomora! – mondta magabiztosan, és megérintette a pálcájával a lakatot, de nem történt semmi.

– Nem fog ezeken működni – mondta Tonks. – Dumbledore maga varázsolta el őket.

Harry körbenézett.

– Megmászhatom a falat – javasolta.

– Nem tudod – mondta Tonks határozottan. – Behatolás-gátló van mindenen. A biztonsági intézkedések százszorosára lettek szigorítva a nyáron.

– Nos, akkor – mondta Harry, kezdve bosszúságot érezni Tonks segítőkészség hiánya miatt. – Feltételezem, itt kint kell aludnom és megvárni a reggelt.

– Valaki lejön érted – mondta Tonks. – Nézd!

Egy világító pont közeledett a kastély lábától. Harry annyira örült neki, hogy úgy érezte, még Frics lassúsága miatti kritikáját is elviselte volna, meg az arról való fecsegését, hogy menyit javulna a pontossága a hüvelykszorító által. Amikor a fény már tíz lépésre sem volt tőlük, Harry levette a köpenyegét, hogy láthatóvá váljon, és beléhasított a tiszta gyűlölet Piton kampós orra, és zsíros, hosszú fekete haja láttán.

– Ejnye, ejnye, ejnye – mondta Piton, eleresztve egy gúnyos mosolyt, majd elővette a pálcáját, megütötte vele a lakatot, minek következtében a lánc hátrakígyózott és a kapu kitárult. – Szép magától, hogy beugrott, Potter. Habár nyilvánvalóan elhatározta, hogy az iskolai talár rontja a megjelenését.

– Nem tudtam átöltözni, nem volt meg a… – kezdte Harry, de Piton félbeszakította.

– Nem kell várnod, Nymphadora. Potter meglehetősen nagy… biztonságban van a kezemben.

– Hagridnak szántam az üzenetet – mondta Tonks rosszallóan.

– Hagrid késett az évnyitó ünnepségről, akárcsak Potter, így hát én intézkedem helyette. Mellékesen pedig – mondta Piton, hátrébb lépve, hogy beengedje Harryt – kíváncsi voltam az új patrónusodra.

Tonks egy hangos csattanással az arcába csapta a kaput, összezárta a láncokat egy pálcasuhintással, amik zörögve visszacsúsztak a helyükre.

– Szerintem jobban jártál a régivel – mondta Piton, hangjában rosszindulattal. – Ez az új gyengének tűnt.

Ahogy Piton meglendítette a lámpást, Harry egy pillanatra dühöt és zaklatottságot látott Tonks arcán. Aztán ismét sötétség hullott rá.

– Jó éjszakát – szólt vissza Harry a válla fölött, aztán elindult a kastély felé Pitonnal – Köszi… mindent!

– Viszlát, Harry!

Piton egy percig meg se szólalt. Harry úgy érezte, a teste olyan erőteljes gyűlölethullámokat termelt, hogy hihetetlennek tűnt, hogy Piton nem érezte magát megégetve. Az első találkozásuktól kezdve gyűlölte Pitont, de most, a Siriusszal szembeni magatartásával Piton egyszer és mindenkorra kizárta Harry megbocsátásának lehetőségét. Mondhatott Dumbledore akármit, Harrynek volt ideje gondolkodni a nyáron, és még mindig úgy gondolta, hogy Piton Siriusnak tett aljas megjegyzése arról, hogy míg a Főnix Rendjének többi tagja Voldemort ellen harcol, ő biztonságosan megbújik, igen erősen befolyásolta Siriust abban, hogy halálának estéjén elrohanjon a Minisztériumba. Harry ragaszkodott ehhez az elképzeléshez, mert ez lehetővé tette, hogy Pitont hibáztassa; ezt pedig helyénvalónak érezte, mert tudta, ha volt valaki, aki nem érzett sajnálatot Sirius halála miatt, akkor az az ember most ott lépkedett mellette a sötétben.

– Ötven pont a Griffendéltől a késésért – mondta Piton –, és mondjuk további húsz pont a mugli öltözéked miatt. Tudod, nem hiszem, hogy bármelyik háznak valaha is lettek volna ilyen hamar mínuszban a pontjai. Főleg, hogy még a pudingot sem kezdtük el. Valószínűleg új rekordot állítottál fel, Potter.

A Harryben fortyogó düh és gyűlölet fehéren izzott, de inkább maradt volna egészen Londonig megbénítva, minthogy elmondja Pitonnak, hogy miért késett.

– Gondolom nagy belépőt akartál, ugye? – folytatta Piton. – És mivel most nincs repülő autó, úgy döntöttél, hogy a vacsora közepén belépni a nagyterembe is biztosan drámaian fog hatni.

Harry továbbra is csendben maradt, bár úgy érezte, a mellkasa hamarosan felrobban. Tudta, hogy Piton ezért jött elé, ezért a néhány percért, amikor szabadon macerálhatja és kínozhatja, miközben senki más nem hallja őket.

Végül elérték a kastély lépcsőit, és miközben a hatalmas tölgyfa ajtók kinyíltak az üres bejárati csarnokra, beszélgetés, nevetés és tányérok és üvegek csörömpölése fogadta őket a nagyterem nyitott ajtóin keresztül. Harry azon töprengett, hogy nem lenne-e jobb megint elbújnia a köpenye alatt, hogy észrevétlenül eljuthasson a helyére a Griffendél asztala mellett (ami sajnálatos módon a legmesszebb volt a bejárati csarnoktól). Mintha olvasna Harry gondolataiban, Piton megszólalt.

– Semmi köpeny. Bemész, hogy mindenki láthasson, elvégre ezt akartad elérni.

Harry megfordult, és egyenesen belépett a nyitott ajtókon: bármit, csak Pitontól szabaduljon meg. A nagyterem a négy ház asztalával és a végében a tanári asztallal a szokásos módon volt feldíszítve a lebegő gyertyákkal, melyek hatására a lenti tányérok csillogni látszottak. Az egész egy elmosódott csillogásnak látszott Harrynek, aki olyan gyorsan ment, hogy elhagyta a Hugrabug asztalát, mire az emberek egyáltalán elkezdték bámulni, és mire elkezdtek volna felállni, hogy jobban megnézzék maguknak, már meg is pillantotta Ront és Hermionét, hozzájuk sietett, és befurakodott kettejük közé.

– Hol voltál… apám, mit csináltál az arcoddal? – kérdezte Ron, miközben Harryt bámulta, mindenki mással együtt, akik a közelben voltak.

– Miért, mi a baj vele? – kérdezte Harry, miközben felvett egy kanalat, és megnézte benne magát.

– Tiszta vér vagy! – mondta Hermione. – Figyelj – felemelte pálcáját. – Tergeo! – és felszívta a száradt vért.

– Köszi – mondta Harry, érezve, hogy megtisztul az arca. – Milyen az orrom?

– Normális – mondta idegesen Hermione. – Miért, nem kellene? Harry, mi történt? Annyira megijedtünk!

– Később elmondom – mondta röviden Harry. Tisztában volt vele, hogy Ginny, Neville, Dean és Seamus hallgatóztak; még Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél szelleme is arra lebegett a padok között, hogy hallgatózzon.

– De… – kezdte Hermione.

– Ne most, Hermione – mondta Harry, sötét, jelentőségteljes hangon. Remélte, hogy mindannyian azt gondolják, hogy valami hősies dologban vett részt, melynek részese volt néhány halálfaló és egy dementor is. Természetesen Malfoy mindenkinek el fogja mondani a történetet, akinek csak tudja, de mindig volt egy kis esély arra, hogy nem jut el túl sok griffendéles fülébe.

Átnyúlt Ron mellett néhány csirkelábért, és egy marék sült krumpliért, de mielőtt vehetett volna belőlük, eltűntek, és puding tűnt fel helyettük.

– Egyébként kihagytad a beosztást – mondta Hermione, miközben Ron egy csokitortáért nyúlt.

– Mondott valami érdekeset a süveg? – kérdezte Harry, és vett egy szelet melaszos sütit.

– Nagyjából ugyanazt… Javasolta, hogy egyesüljünk a közös ellenséggel szemben.

– Dumbledore említette Voldemortot?

– Még nem, de a rendes beszédét mindig a vacsora végére tartogatja. Már nem fog sokáig tartani.

– Piton mondta, hogy Hagrid késett az ünnepségről…

– Láttad Pitont? Hogyhogy? – kérdezte Ron két falat torta között.

– Belefutottam – mondta kitérően Harry.

– Hagrid csak pár percet késett – mondta Hermione. – Nézd, épp neked integet, Harry.

Harry felnézett a tanári asztalhoz, és Hagridra vigyorgott, aki valóban felé integetett. Hagridnak nem igazán sikerült olyan méltóságteljesen viselkednie, mint McGalagonynak, a Griffendél ház fejének, akinek a feje Hagrid könyökéig ért, ahogy ott ültek egymás mellett, és aki eléggé kifogásolóan nézte Hagridnak ezen lelkes üdvözlését. Harry meglepetten látta a jóslástan tanárt, Trelawney professzort, aki Hagrid másik oldalán ült. Csak ritkán hagyta el a toronyszobát, és korábban még soha nem látta az évnyitó vacsoránál. Elég különösnek tűnt, csillogó gyöngyökkel és kendőkkel beborítva, és szemüvege által hatalmasra nagyított szemekkel. Mivel mindig is szélhámosnak tekintette, Harry rémülve tudta meg előző év végén, hogy az övé volt az a jóslat, ami miatt Voldemort nagyúr megölte a szüleit, és megtámadta magát Harryt. Ezzel a tudattal még kevésbé vágyott a társaságára, szerencsére ebben az évben leadja a jóslástant. Hatalmas, villogó szeme felé pillantott; gyorsan a Mardekár asztala felé fordította a fejét. Draco Malfoy épp egy orr eltörését mutogatta az nevető és tapsoló társaságnak. Harrynek elment az étvágya, és belseje ismét lángra lobbant. Mit nem adna azért, hogy egy az egy ellen megküzdhessen Malfoyjal…

– Szóval mit akart Slughorn professzor? – kérdezte Hermione.

– Tudni, hogy valójában mi történt a Minisztériumban – mondta Harry.

– Ő, és mindenki más is – sóhajtott Hermione. – Az emberek folyton faggattak minket a vonaton, ugye, Ron?

– Igen – mondta Ron. – Mind tudni akarta, hogy tényleg te vagy-e a "Kiválasztott".

– Még a szellemek is sokat beszélnek erről a témáról – szólt közbe Félig Fej Nélküli Nick, lehajtva alig összekötött fejét Harry felé, ami vészesen megingott a nyakán. – Engem Potter-szakértőnek tartanak, sokan tudják, hogy jóban vagyunk egymással. Azonban kijelentettem a szellemközösségnek, hogy nem foglak információkért zaklatni. "Harry Potter tudja, hogy teljes mértékben megbízhat bennem", mondtam nekik. "Előbb halnék meg, minthogy visszaéljek a bizalmával".

– Ez nem túl sok, figyelembe véve, hogy már halott vagy – állapította meg Ron.

– Ismételten bebizonyítottad, hogy érzelmileg egy balta szintjén állsz – mondta sértődötten Félig Fej Nélküli Nick, majd felemelkedett a levegőbe, és a Griffendél asztal másik végéhez siklott, épp miközben Dumbledore felemelkedett a tanári asztalnál. A beszélgetés és a nevetgélés majdnem azonnal megszűnt.

– A legjobb estét mindenkinek! – mondta, széles mosollyal, és széttárt karokkal, mintha az egész termet megölelné.

– Mi történt a kezével? – kérdezte döbbenten Hermione.

Nem ő volt az egyetlen, aki észrevette. Dumbledore jobb keze továbbra is olyan fekete és élettelen volt, mint aznap este, amikor elhozta Harryt Dursleyéktól. Az egész termet suttogás töltötte meg; Dumbledore, helyesen értelmezve őket, csupán mosolygott, és megrázta bíbor-arany kabátjának ujját a sérült karján.

– Semmi olyan, ami miatt aggódni kellene – mondta könnyedén. – Kedves elsőévesek, örülök, hogy itt vagytok! Kedves felsőbb évesek, örülök, hogy újra itt vagytok! Egy újabb évnyi mágikus oktatás vár rátok…

– A keze már ilyen volt, amikor nyáron értem jött – suttogta Hermionénak. – Azt hittem, mostanra már meggyógyul… Vagy Madam Pomfrey meggyógyítja.

– Úgy néz ki, mintha halott lenne – mondta Hermione émelyegve. – De vannak olyan sérülések, amiket nem lehet meggyógyítani… Ősi átkok… És vannak olyan mérgek is, amik ellen nincs ellenszer…

–… A gondnokunk, Frics úr megkért, hogy közöljem, hogy minden, a Weasley Varázsvicc Vállalat által gyártott termék ki van tiltva az iskolából.

– Azoknak, akik játszani kívánnak a házuk kviddicscsapatában, a szokásos módon a házvezető tanáruknál kell jelentkezniük. Továbbá új kommentátort keresünk, akik jelentkezését hasonló módon várjuk.

– Örömömre szolgál bejelenteni, hogy ebben az évben egy új taggal bővül a tanári kar. Slughorn Professzor – Slughorn felállt, kopasz feje megcsillant a gyertyafényben, nagy, mellénnyel borított hasa árnyékot vetett az asztalra –, egy régi kollégám, aki beleegyezett, hogy folytatja régi tárgya oktatását, a bájitaltant.

– Bájitaltan?

– Bájitaltan?

A szavak az egész teremben visszhangoztak, mindenki azon töprengett, vajon jól hallották-e.

– Bájitaltan? – kérdezte egyszerre Ron és Hermione, Harry felé fordulva. – De hát azt mondtad…

– Piton professzor pedig – folytatta Dumbledore, valamivel hangosabban, hogy hallható legyen a motyogásokon keresztül is – a sötét varázslatok kivédése tárgyat fogja tanítani.

– Ne! – mondta Harry, olyan hangosan, hogy több fej is felé fordult. Nem érdekelte; dühösen nézett a tanári asztal felé. Hogyan kaphatta meg Piton a sötét varázslatok kivédését, ennyi idő után? Hiszen évek óta köztudott volt, hogy Dumbledore nem bízik meg benne annyira, hogy megkapja az állást!

– De Harry, azt mondtad, hogy Slughorn sötét varázslatok kivédését fog tanítani! – mondta Hermione.

– Azt hittem, hogy azt fog! – mondta Harry, miközben erőltette agyát, hogy visszaemlékezzen, hogy mikor beszélt erről Dumbledore-ral, de most hogy belegondolt, nem tudta felidézni, hogy Dumbledore bármikor is mondta volna neki, mit fog Slughorn tanítani.

Piton, aki Dumbledore jobbján ült, nem állt fel neve említésére; csupán lustán felemelte egyik kezét, tudomásul véve a mardekárosok tapsát, Harry azonban úgy látta, győzedelmes mosoly ül azon az arcon, amit annyira gyűlölt.

– Nos, egy jó dolog azért van benne – mondta mérgesen. – Piton év végén elmegy.

– Mire gondolsz? – kérdezte Ron.

– Az az állás el van átkozva. Senki nem tart ki tovább egy évnél… Mógus még meg is halt közben… Én személy szerint szurkolni fogok még egy halálért…

– Harry! – mondta ijedten és szemrehányóan Hermione.

– Lehet, hogy jövőre egyszerűen vissza fog menni bájitaltant tanítani – mondta töprengve Ron. – Az a Slughorn fickó valószínűleg nem fog akarni sokáig maradni. Mordon se maradt.

– Dumbledore megköszörülte a torkát. Nem Harry, Ron és Hermione volt az egyetlen társaság, akik beszélgettek; a nagyteremben mindenhol beszélgetések indultak meg arra a hírre, hogy Piton végül megszerezte álmai állását. Nyilvánvalóan az épp bejelentett hírek szenzációs természetéből fakadóan Dumbledore nem szólt többet a tanári kinevezésekről, hanem várt néhány másodpercet, hogy megbizonyosodjon róla, hogy teljes a csend, mielőtt folytatja.

– Most, ahogy azt a teremben mindenki tudja, Voldemort nagyúr és a követői ismét szabadon vannak, és erőt gyűjtenek.

Feszült csend kísérte Dumbledore beszédét. Harry Malfoyra pillantott, aki nem nézett Dumbledore-ra, hanem villáját lebegtette a levegőben a pálcájával, mintha nem találta volna az igazgató beszédét figyelemre méltónak.

– Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire veszélyes a jelenlegi helyzetünk, és hogy mennyire óvatosnak kell mindnyájunknak lenni itt a Roxfortban, hogy biztonságban legyünk. A kastély mágikus védelmét megerősítettük a nyár folyamán, immáron új, és sokkal erőteljesebb védelmet élvezünk, azonban továbbra is lelkiismeretesen kell őrködnünk a hanyagság ellen, mind a diákoknak, mind a tanároknak, és a többi alkalmazottnak is. Ezért arra kérlek titeket, hogy viseljetek el minden biztonsági okból történő korlátozást, amit a tanáraitok szabnak ki rátok, bármennyire is kellemetlennek találjátok azt – különösen azt a szabályt, hogy késő este nem szabad a folyosókon lenni. Arra kérlek titeket, bármi szokatlant vagy gyanúsat tapasztaltok a kastélyon belül vagy kívül, azonnal jelentsétek azt a személyzet valamely tagjának. Bízom magaviseletetekben, legfőképp saját és társaitok biztonsága érdekében.

Dumbledore végighordozta kék szemeit az előtte lévő diákokon, mielőtt ismét elmosolyodott volna.

– Most azonban vár az ágyatok, olyan melegen és kényelmesen, ahogy kívánjátok, és tudom, hogy most leginkább egy kiadós alvásra vágytok a holnapi óráitok előtt. Ezért hadd kívánjak kellemes estét mindnyájatoknak. Hop-hop!

A szokásos, fülsüketítő zajjal a padok hátrébb húzódtak, és a több száz tanuló elkezdett kiszállingózni a nagyteremből a hálótermük felé. Harry, aki egyáltalán nem sietett, hogy a bámuló tömeggel menjen ki, vagy hogy elég közel kerüljön Malfoyhoz ahhoz, hogy alkalmat teremtsen számára az orrtörő történet újbóli elmesélésére, hátra maradt, a cipőfűzőjének újra bekötésével foglalkozva, maga elé engedve a griffendélesek nagy részét. Hermione előre suhant, hogy teljesítse prefektusi teendőit, elirányítva az elsőéveseket, Ron azonban Harryvel maradt.

– Mi történt valójában az orroddal? – kérdezte, mikor már a teremből kifele igyekvő tömeg legvégén voltak, hallótávolságon kívül.

Harry elmondta neki. Barátságuk erősségét jellemezte, hogy Ron nem nevetett.

– Láttam, ahogy Malfoy valami orrot mutogatott – mondta sötéten.

– Igen, hát, ne foglalkozz vele – mondta keserűen Harry. – Arra figyelj, amit azelőtt mondott, mielőtt rájött, hogy ott vagyok…

Harry azt várta, hogy Ron megdöbben Malfoy dicsekvésén. Azonban amit Harry tiszta önfejűségnek vélt, az Ront teljesen hidegen hagyta.

– Ugyan már, Harry, csak felvágott Parkinson előtt… Ugyan milyen feladatot bízna rá Tudodki?

– Honnan tudod, hogy Voldemortnak nincs szüksége valakire a Roxfortban? Nem ez lenne az első…

– Örülnék neki, ha nem mondanád ki azt a nevet, Harry – mondta egy szemrehányó hang mögöttük. Harry hátranézett a válla fölött, és meglátta Hagridot, ahogy a fejét rázza.

– Dumbledore is kimondja a nevét – mondta makacsul Harry.

– Igen, de ő Dumbledore – mondta titokzatosan Hagrid.

– Szóval hogyhogy késtél, Harry? Aggódtam miattad.

– Volt egy kis dolgom a vonaton – válaszolta Harry. – És te miért késtél?

– Gróp miatt – mondta vidáman Hagrid. – Elvesztettem az időérzékem. Van egy új lakása a hegyekben, Dumbledore elintézte neki. Szép, nagy barlang. Sokkal boldogabb ott, mint az erdőben volt. Beszélgettünk egy jót.

– Tényleg? – kérdezte Harry, vigyázva, hogy ne nézzen Ron szemébe. Legutóbb, amikor Hagrid féltestvérével – egy gonosz óriással, akinek különleges tehetsége volt a fák gyökerestül való kitépéséhez – találkozott, szótára öt szóból állt, melyből kettőt nem tudott rendesen kiejteni.

– Ó igen, nagyon jól fejlődik – mondta büszkén Hagrid. – Meg lennél döbbenve, ha látnád. Azon gondolkodok, hogy kitanítom a segédemmé.

Ron hangosan felhorkantott, de sikerült egy erőteljes tüsszentésnek álcáznia. Addigra már a tölgyfaajtónál álltak.

– Egyébként, holnap majd találkozunk, ebéd után az első órán. Gyertek korán, és majd beköszönhettek Csikó… akarom mondani Witherwings-nek.

Vidám búcsúzásra emelve karját kisétált a sötétségbe. Harry és Ron egymásra néztek. Harry érezte, hogy Ront is ugyanaz emészti, mint ő.

– Ugye te se veszed fel a legendás lények gondozását?

Ron megrázta a fejét.

– És te sem?

Harry is rázta a fejét.

– És Hermione – kérdezte Ron. – Ő sem?

Harry ismét megrázta a fejét. Nem akarta tudni, hogy pontosan mit is fog Hagrid szólni, amikor rájön, hogy három kedvenc diákja leadta a tárgyát…