7. fejezet

A Slug-klub

Harry a szünidő utolsó hetét főleg annak latolgatásával töltötte, hogy vajon miért is viselkedett a Zsebpiszok közben Malfoy úgy, ahogy. Leginkább Malfoy elégedettséget sugárzó arca nyugtalanította, amivel az üzletet maga mögött hagyta. Aminek Malfoy ennyire örül, abból semmi jó nem sülhet ki. Ráadásul nagy bosszúságára Ront és Hermionét nem érdekelte különösképp a dolog, vagy legalábbis úgy tűnt pár nap után belefáradtak a téma folytonos felhozatalába.

– Igen, már mondtam, hogy egyetértek, valóban gyanús ez az egész – szólt Hermione kis türelmetlenséggel a hangjában, Fred és George szobájának ablakpárkányán ülve, lábát egy kartondobozra támasztva, és csak vonakodva tekintett fel az új "Rúna Fordítás Haladóknak" könyvéből.

– Talán eltörte a Dicsőség Kezejét – tette hozzá Ron tétován, miközben seprűjének rakoncátlan farkrőzséit igyekezett helyreigazgatni. – Emlékeztek arra az összeaszalódott karra, ami Malfoynak volt?

– De akkor hogy jönne a képbe az, mikor azt mondta: "És ne felejtse el a másikat biztonságba helyezni"? – vetette fel a kérdést Harry már sokadik alkalommal. – Nekem ez úgy hangzott, mintha Borginnak is lenne egy példánya a törött tárgyból, és Malfoy mindkettőre igényt tartana.

– Gondolod? – kérdezett vissza Ron, aki ezúttal némi szutykot próbált lekaparni a seprűnyeléről.

– Igen, így gondolom – felelte Harry. Miután sem Ron sem Hermione nem válaszolt, folytatta. – Az apja most az Azkabanban raboskodik, szerintetek Malfoy nem akar bosszút állni emiatt?

Ron pislogva nézett fel.

– Malfoy? Bosszút? Ugyan mit tudna tenni?

– Hát épp ez az, hogy fogalmam sincs! – fakadt ki Harry. – De sántikál valamiben, és azt hiszem ezt komolyan kellene vennünk. Az apja halálfaló, és…

Harry szájtátva hallgatott el, tekintetét a Hermione mögötti ablakra szegezte. Egy ijesztő gondolat hasított belé.

– Harry – szólt Hermione aggodalmasan –, mi a baj?

– Ugye nem a sebhelyed fáj megint? – érdeklődött Ron idegesen.

– Halálfaló – formálta lassan a szót Harry. – Átvette az apja helyét, mint halálfaló!

Csend következett, majd Ron nevetésben tört ki.

– Malfoy? Harry, ő még csak 16 éves! Azt hiszed Tudjukki engedné Malfoyt csatlakozni?

– Ez nagyon valószerűtlennek hangzik, Harry – szólt Hermione olyan hangon, mintha ő is a nevetéssel küszködne. – Miből gondolod, hogy…

– Madam Malkinnál… A nő hozzá sem ért, ő mégis kiabált és elrántotta a karját tőle, mikor fel akarta tűrni a ruhája ujját. A bal karja volt. Megjelölték a Sötét Jeggyel!

Ron és Hermione összenéztek.

– Hát… – kezdte nem túl meggyőzően Ron.

– Szerintem csak el akart már menni onnan – bökte ki Hermione.

– Mutatott valamit Borginnak, amit mi nem láttunk – folytatta Harry makacsul. – Valamit, amitől az komolyan megrémült. A Jegy volt az, ezt biztosra veszem… Megmutatta Borginnak, hogy kivel áll szemben, ti is láttátok ezután mennyire komolyan vette Malfoyt.

Ron és Hermione ismét összenéztek.

– Nem tudom Harry…

– Én sem hiszem, hogy Tudjukki hagyná Malfoyt csatlakozni…

Bosszúsan, ám teljes mértékben meggyőződéssel a saját igazáról, Harry felkapott egy adag koszos kviddicstalárt és kiviharzott a szobából. Mrs Weasley már napok óta noszogatta a gyerekeket, hogy a szennyest és a pakolást ne hagyják az utolsó pillanatra. Lefelé menet Harry Ginnybe botlott, aki a szobája felé igyekezett egy adag frissen mosott ruhával.

– A helyedben messzire elkerülném a konyhát – figyelmeztette. – Jelenleg túl sok Flegmaság folyik arrafele.

– Majd vigyázok, nehogy elcsússzak rajta – mosolygott Harry.

És valóban, a konyhában találta Fleurt, aki az asztalnál ült és teljes elragadtatással áradozott a Billel közös esküvői terveikről, miközben Mrs Weasley feltűnően rossz hangulatban csak egy halom önhámozó kelbimbót figyelt.

–… Billel márh szinte biztoshra eldöntöttük, 'ogy csak két koszorhúslyány legyen. Ginny és Gabriel édesen mutatnak majd együt. Áz' 'iszem sima ahrany lesz á ruhájuk, merh ugye á rhózsaszín szörhjen mutatna Ginny hajszínével.

– Á, Harry! – kiáltott Mrs Weasley megszakítva Fleur monológját. – Remek! El akartam magyarázni a holnapi Roxforti utazással kapcsolatos biztonsági óvintézkedéseket. Ismét minisztériumi kocsikat kapunk, és aurorok fogadnak majd az állomáson bennünket.

– Tonks is ott lesz? – érdeklődött Harry, miközben átadta a kviddicscuccait.

– Nem, nem hiszem. Artúr úgy említette, őt valahova máshova helyezték ki.

– Ez á Tonks teljesen elhatyta magát – tűnődött Fleur, miközben saját lehengerlő tükörképét vizsgálgatta a teáskanala hátuljában. – Nagy 'iba, 'a érhdekel á véleményem.

– Igen, köszönjük – vágott Mrs Weasley ismét Fleur szavaiba, ezúttal csípős hangon. – Harry, jobb, ha most folytatod a készülődést. Ha lehet szeretném, ha a csomagok még ma este készen lennének, így elkerülhetnénk a szokásos utolsó pillanatokra hagyott felfordulást.

S valóban, az indulásuk másnap reggel a szokásosnál simábban ment. Mikor a minisztériumi autók megérkeztek, már mind útra készen sorakoztak az Odú előtt: csomagok összepakolva; Hermione macskája, Csámpás az utazókosara biztonságos hajlékában; Hedvig, Ron baglya Pulipinty és Ginny új Pöfögő Gombolyagja, Arnold pedig a kalitkáikban.

– 'Au revoir 'Arry – szólt Fleur rekedtes hangon, miközben búcsúpuszit nyomott Harry arcára. Ron reménykedve sietett előre, de Ginny kitette a lábát, amin keresztülesve bátyja végül a piszkos földön landolt Fleur lábai előtt. Ezek után Ron dühösen, piros fejjel, koszosan a kocsihoz sietett mellőzve a búcsúzkodást.

A King's Crossnál Hagrid vidám fogadtatása helyett két zord-arcú, szakállas, sötét mugli-öltönyt viselő auror sietett a kocsikhoz abban a pillanatban, hogy azok megálltak, és tetőzve a hangulatot, szó nélkül kísérték a csapatot az állomásra.

– Gyorsan, gyorsan! Át a korláton – utasított Mrs Weasley, akit láthatóan zavart a merev hatékonyság. – A legjobb, ha Harry megy legelőször…

Kérdőn tekintett az egyik aurorra, aki kurta bólintással válaszolt, majd megragadta Harry felkarját és úgy tűnt átsegíti a fiút a korláton a kilences és tízes vágány között.

– Köszönöm, tudok járni – jegyezte meg Harry ingerülten, karját kirántva az auror szorításából. Szótlan kísérőjére fittyet hányva nekilökte kocsiját a falnak, s a következő pillanatban már a 9 és háromnegyedik vágánynál találta magát, a skarlátszín Roxfort Expressz mellett, mely gőzt pöfögött a környező sokaságra.

Másodperceken belül Hermione és Weasleyék is megjelentek. Harry anélkül hogy kikérte volna az őt felügyelő marcona auror engedélyét, intett Ronnak és Hermionénak, hogy kövessék őt a vonatra, együtt keresni egy üres fülkét.

– Nem tehetjük Harry – kezdte Hermione bűntudatosan. – Ronnak és nekem legelőször a prefektusi vagonhoz kell mennünk, aztán a folyosókat felügyelnünk egy darabig.

– Óh, tényleg. El is felejtettem – kapcsolt Harry.

– Jó lenne, ha mind egyenest a vonatra igyekeznétek. Már csak néhány perc maradt indulásig – sürgette őket Mrs Weasley az óráját nézve. – Nos, kellemes tanidőt Ron…

– Mr Weasley, válthatnánk pár szót? – kérdezte Harry a pillanat hevében.

– Persze – hangzott a válasz Mr Weasleytől, aki nem tudta leplezni meglepettségét, mégis készségesen követte Harryt a többiek hallótávolságán kívülre.

Harry alaposan átgondolta, és arra a következtetésre jutott, hogy ha bárkinek is elmondja, akkor Mr. Weasley a legalkalmasabb személy. Először is, mert a minisztériumban dolgozik, így a lehető legjobb helyen további vizsgálatok lebonyolításához, másodszor pedig, mert úgy gondolta, hogy kisebb az esély arra, hogy Mr Weasley felrobban a dühtől.

Miközben távolodtak, Harry látta amint Mrs Weasley és a zordképű auror gyanakvó pillantásokat vetnek feléjük.

– Mikor az Abszol úton jártunk – kezdett bele Harry a történetbe, de Mr Weasley sokatmondó arckifejezéssel vágott közbe.

– Most fogom megtudni, hogy hova tűntetek Ronnal és Hermionéval, mialatt elméletileg Fred és George üzletének hátsó szobájában tartózkodtatok?

– Honnan tudta?

– Harry, kérlek! Azzal a férfival beszélsz, akinek volt szerencséje felnevelni Fredet és George-ot is.

– Öhm… hát igen, szóval nem a hátsó szobában voltunk.

– Jól van, akkor halljuk a rossz hírt.

– Draco Malfoyt követtük a köpenyem segítségével.

– Puszta hóbortból, vagy okotok is adódott erre?

– Úgy gondoltam, Malfoy forral valamit – válaszolt Harry figyelmen kívül hagyva Mr Weasley tekintetét, amely egyszerre árulkodott dühről és szórakoztatottságról. – Elvált az édesanyjától és tudni akartam miért.

– Hát persze – mondta Mr Weasley beletörődően. – Nos? Kiderült, hogy miért?

– A Borgin & Burkesbe ment, ahol fenyegetőzéssel próbálta rávenni az eladót, Borgint, hogy segítsen neki megjavítani valamit. Ezenkívül valamit félre tetetett magának, ami úgy tűnt mintha ugyanolyan dolog lenne, mint ami javításra szorul. Mintha összetartozó pár lennének, és…

Harry mély lélegzetet vett.

– Van még valami. Láttuk, hogy Malfoy majd' egy mérföldet ugrott, mikor Madam Malkin a bal karjához akart érni. Azt hiszem, megjelölték a Sötét Jeggyel. Szerintem, átvette az apja helyét, mint halálfaló.

Mr Weasley meglepődve nézett, majd egy pillanat után így szólt:

– Harry, kétlem, hogy Tudodki engedne egy 16 évest…

– Tudja valaki is biztosan, hogy mi az, amit Tudjukki megtenne, vagy nem tenne meg? – kérdezte Harry mérgesen. – Ne haragudjon Mr Weasley, de nem gondolja, hogy ez olyasmi, aminek érdemes lenne utánanézni? Ha Malfoy valamit rendbe akar hozatni, és ehhez fenyegetnie kell Borgint, akkor az valószínűleg valami sötét vagy veszélyes dolog, nem?

– Harry, hogy őszinte legyek, ezt kétlem – válaszolt Mr Weasley lassan. – Tudod, mikor Lucius Malfoyt letartóztatták, razzia volt a házánál. Elhoztunk onnan mindent, ami csak veszélyes lehetne.

– Szerintem valami elkerülte a figyelmüket – mondta Harry konokul.

– Nos, ez lehetséges – felelt Mr Weasley, de Harry halotta a hangján, hogy nem gondolja ezt komolyan.

Mögöttük sípszó hallatszott, szinte mindenki felszállt már, és a vonatajtók csukódni kezdtek.

– Jobb, ha sietsz – szólt Mr Weasley, miközben Mrs Weasley így kiáltott:

– Harry, gyorsan!

Harry előre sietett, Mr és Mrs Weasley pedig segítettek neki felpakolni a csomagjait a vonatra.

– Nálunk töltöd majd a karácsonyt. Az egész meg van beszélve Dumbledore-ral, úgyhogy hamarosan újra látjuk egymást – mondta neki Mrs Weasley az ablakon keresztül, mialatt Harry becsukta maga mögött az ajtót, és a vonat elindult. – Vigyázz magadra, és…

A vonat gyorsulni kezdett.

–… légy jó, és… – ekkor már kocognia kellett, hogy lépést tartson –… maradj biztonságban!

Harry integetett, amíg a vonat el nem kanyarodott és Mr és Mrs Weasleyt már nem lehetett látni. Ekkor megfordult, hogy lássa a többiek hova tűntek. Ahogy sejtette Ron és Hermione már a prefektusi kocsiban tartózkodtak, elzárva a többiektől, de Ginnyt magától pár lépésnyire találta a folyosón, amint néhány barátjával beszélgetett. Felé vette az útját, a bőröndjét maga mögött húzva.

Ahogy elindult az emberek szégyentelenül bámulták, ahogy elhaladt mellettük, néhányan még az üveghez is nyomták az arcukat, hogy jobban lássák. Számított rá, hogy a Reggeli Prófétában megjelent "A Kiválasztott"-ról szóló cikkek után valamivel nagyobb szintű lesz az ámulás-bámulás, mégsem volt igazán ínyére a hírnév. Megveregette Ginny vállát:

– Van kedved velem kabint keresni?

– Nem lehet, Harry. Megígértem, hogy Deannel találkozom – felelte Ginny sugárzó arccal. – Viszlát később.

– Rendben – mondta Harry, akibe valami furcsa idegesség hasított, ahogy a lány elsétált, a haját lobogtatva maga után. Harry úgy hozzászokott a lány társaságához a nyáron, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy az iskolában Ginny nem szokott vele, Ronnal és Hermionéval mutatkozni. Pislogva nézett körül az őt körbevevő rajongó lányokon.

– Szia Harry! – köszönt mögötte egy ismerős hang.

– Neville! – kiáltott Harry megkönnyebbülten, miközben megfordult és kerek arcú fiút látott, aki próbálta átverekedni magát a tömegen.

– Hello Harry – köszöntötte egy hosszú hajú, ködös tekintetű lány Neville mögül.

– Szia Luna. Hogy vagy?

– Nagyon jól, köszönöm szépen – felelt Luna, mellkasához szorítva egy magazint, amelynek címlapja nagy betűkkel hirdette a benne található ingyenes tekintetes-tekintőt.

– Ezek szerint a Hírverő sikere még mindig töretlen? – érdeklődött Harry, aki némi elfogultságot érzett a lap iránt, mióta előző évben exkluzív interjút adott annak.

– Óh igen, rengetegen olvassák – felelt Luna boldogan.

– Menjünk, keressünk szabad helyet – javasolta Harry, majd mindhárman elindultak, hogy átverekedjék magukat a csendesen bámészkodó diáktömegen. Mikor végül találtak egy üres kabint, Harry hálásan sietett befelé.

– Még minket is megbámulnak – jegyezte meg Neville, önmagára és Lunára utalva – azért, mert veled vagyunk.

– Azért néznek úgy rátok, mert ti is ott voltatok a Minisztériumban – szólt Harry, miközben a bőröndrekeszre emelte csomagját. – Biztosan láttátok, hogy a Reggeli Próféta egyfolytában a mi kis ottani kalandunkat kürtölte.

– Igen, láttam. Azt hittem nagyi mérges lesz a nagy hírverés miatt – mesélte Neville –, de egészen megörült neki. Azt mondja, végre kezdek apukám nyomdokaiba lépni. Egy új pálcát is kaptam tőle, nézd!

Azzal előkapta elő és megmutatta Harrynek.

– Cseresznyefa és unikornis sörényszál! – mondta büszkén. – Szerintünk ez volt az egyik legutolsó, amit Ollivander valaha is eladott, másnapra már hűlt helye volt… Hé, Trevor! Gyere vissza!

Kiáltott, és lebukott az ülések alá, hogy elkapja varangyát, aki szokásához híven próbált élni a meglógásra adódott lehetőséggel.

– Idén is tartunk majd DS találkákat, Harry? – kérdezte Luna miközben magára vett egy tudat-tágító szemüveget, amit a Hírvivő közepében talált.

– Most, hogy megszabadultunk Umbridge-től nem lenne sok értelme, nem igaz? – mondta Harry mialatt helyet foglalt. Neville kobakja hirtelen az ülésnek koppant, ahogy igen csalódottan felnézett.

– Én szerettem a DS-t! Nagyon sokat tanultam tőled.

– Én is élveztem a találkozóinkat – tette hozzá Luna higgadt nyugalommal. – Olyan volt, mintha lettek volna barátaim.

Ez egy tipikus példája volt Luna szokásos kényelmetlen megnyilvánulásainak, amik Harryből egyszerre váltottak ki sajnálatot és zavartságot. Azonban mielőtt még válaszolhatott volna, a kabinon kívülről mozgolódás zaja zavarta meg őket. Egy csapat negyedéves lány sugdolózott és kacarászott az üveg másik oldalán.

– Te kérdezd meg!

– Nem, te!

– Majd én!

És egyikük, merész kiállással, nagy sötét szemekkel, markáns állal és hosszú fekete hajjal, kinyitotta az ajtót.

– Szia Harry! Romilda vagyok. Romilda Vane – mondta hangosan és határozottan. – Miért nem jössz át a kabinunkba? Nem muszáj velük maradnod – fűzte hozzá suttogva, miközben Neville-re sandított, akinek az ülések alól ismét csak a feneke látszott, amint Trevor után tapogatódzott, majd Lunára nézett, aki ekkorra már magára vette a tekintetes-tekintőt, amiben úgy mutatott, akár egy színpompás bagoly.

– Ők a barátaim – közölte Harry fagyosan.

– Óh – felelt a lány meghökkenve. – Óh, oké – és visszavonult, maga mögött behúzva az ajtót.

– Az emberek azt várják, hogy nálunk menőbb barátaid legyenek – fakadt ki Lunából a rá jellemző zavarba ejtően nyílt őszinteség.

– Ti vagytok a menők – jelentette ki Harry röviden. – Egyikük sem volt ott a Minisztériumnál. Ők nem harcoltak velem.

– Nagyon szép, hogy ezt mondod – virult ki Luna, majd feljebb nyomta az orrán a tekintetes-tekintőjét, és visszatért a Hírverő olvasásához.

– Azonban mi nem néztünk szembe vele – mondta Neville az ülés alól felemelkedve, portól és piszoktól teli hajjal, Trevorral a kezében, aki láthatóan megadta magát. – Te voltál menő. Hallanod kellene, ahogy a nagyim emleget: "Ez a Harry Potter sokkal gerincesebb, mint az egész Mágiaügyi Minisztérium együttvéve!" Bármit megadna azért, hogy te legyél az unokája… – Harry kényelmetlenül nevetett, és gyorsan az RBF-ekre terelte a szót. Miközben Neville elmondta a jegyeit, és fennhangon töprengett azon, hogy vajon megengedik-e neki, hogy átváltoztatástanból RAVASZ-ra készüljön egy "Elfogadható" eredménnyel, Harry nem is hallgatta, csak nézett rá.

Neville gyermekkorát Voldemort legalább annyira beárnyékolta, mint Harryét, azonban fogalma sem volt arról, mennyire közel állt ahhoz, hogy Harry sorsára jusson. A jóslat mindkettőjükre vonatkozhatott volna, azonban ismeretlen okból Voldemort úgy döntött, hogy valószínűleg Harryre vonatkozott a jóslat.

Ha Voldemort Neville-t választotta volna, akkor most Neville-en lenne a villám alakú sebhely, és a prófécia súlya… De biztos ez? Vajon Neville édesanyja is meghalt volna érte, mint ahogy Lily meghalt Harryért? Vagy akkor egyáltalán nem lenne "Kiválasztott"? Egy üres szék lenne ott, ahol most Neville ül, és egy sérüléstől mentes Harry, akit saját édesanyja csókolt volna meg búcsúzáskor Ron édesanyja helyett?

– Minden rendben, Harry? Viccesen nézel ki – mondta Neville.

Harry visszazökkent a valóságba.

– Bocsi… én…

– Rontássarjad van? – kérdezte együtt érzően Luna, Harryre pillantva a hatalmas, színes szemüveg mögül.

– Én… Micsoda?

– Rontássarj… Láthatatlanok. A füleiden repülnek be, és összezavarják az agyadat – mondta. – Mintha éreztem volna itt röpködni egyet.

Összecsapta kezeit a levegőben, mintha nagy, láthatatlan molylepkéket csapna le. Harry és Neville összepillantottak, és gyorsan elkezdtek a kviddicsről beszélgetni.

A vonat ablakain túl ugyanolyan szedett-vedett volt az időjárás, mint egész nyáron. Váltakozva haladtak át fagyos ködökön és gyenge, tiszta napsütéses területeken. Az egyik ilyen tiszta területen voltak éppen, amikor a nap már majdnem felülről sütött, mikor Ron és Hermione végre megérkeztek a fülkébe.

– Remélem, a büfés boszorkány nemsokára megérkezik, farkaséhes vagyok – mondta vágyakozva Ron, és a hasát simogatva ledobta magát a Harry melletti ülésre. – Malfoy nem végzi a prefektusi teendőit. Csak ül a fülkéjében a többi mardekárossal, láttam, amikor elmentem mellettük.

Harry érdeklődve kihúzta magát. Nem volt jellemző Malfoyra, hogy kihagyja ezt a remek lehetőséget prefektusi hatalmának bemutatására, amivel előző évben még vidáman élt vissza.

– Mit csinált, amikor láttátok?

– A szokásosat – mondta közömbösen Ron, egy csúnya kézmozdulatot téve. – Nem igazán vall rá, ugye? Hát… ez van – megismételte a kézmozdulatot –, de miért nem terrorizálja az elsősöket?

– Nem tudom – mondta Harry, agya azonban vadul dolgozott. Vajon ez nem pont úgy nézett ki, mintha Malfoynak most fontosabb dolgok járnának a fejében, mint a fiatalabb diákok piszkálása?

– Talán jobban szerette a Főinspektori Különítményt – mondta Hermione. – Talán prefektusnak lenni azután, egy kicsit unalmas.

– Nem hiszem – mondta Harry. – Szerintem…

De mielőtt kifejthette volna véleményét, a fülke ajtaja kinyílt, és egy izgatott harmadéves lány lépett be.

– Ezt Neville Longbottomnak és Harry P-Potternek kell odaadnom – elbizonytalanodott, amikor Harry szemébe nézett, és elvörösödött. Két ibolyaszínű masnival megkötött pergamentekercset tartott a kezében. Harry és Neville zavartan elvették a feléjük nyújtott tekercset, a lány pedig kibotladozott a fülkéből.

– Mi ez? – kérdezte Ron, miközben Harry kicsavarta a sajátját.

– Egy meghívó – mondta Harry.

Harry,

Örömömre szolgálna, ha csatlakoznál hozzám egy kis ebédre a C fülkében.

Tisztelettel, Horace

– De hát mit akar tőlem? – kérdezte idegesen Neville, mintha büntetésre számítana.

– Fogalmam sincs – válaszolta Harry, ami nem volt teljesen igaz, bár egyelőre bizonyítéka sem volt rá, hogy ez az előérzet helyes lenne. – Figyelj – folytatta, egy hirtelen ötlettől vezérelve –, menjünk a láthatatlanná tévő köpeny alatt, akkor odafele talán meg tudnánk nézni, mit csinál Malfoy.

Ebből az ötletből azonban nem lett semmi: a folyosók annyira tele voltak a büfés boszorkányt váró emberekkel, hogy lehetetlen volt átjutni köztük a köpenyben. Harry sajnálkozva visszatette a táskájába. Tekintete azt tükrözte, hogy már csak a bámulók miatt is szívesen felvette volna, akik száma nagyban megnőtt azóta, hogy utoljára a vonaton ült. A diákok állandóan ki-kikukucskáltak a fülkéikből, hogy jobban láthassák őt. Cho Chang volt az a kivétel, aki Harry közeledtére besietett a fülkéjébe. Miközben elment az ablak mellett, látta, ahogy barátnőjével, Mariettával beszélget, akin igen vastag réteg smink volt, ami azonban nem fedte el teljesen az arcán végighúzódó kiütéseket. Magában mosolyogva továbbment.

Mikor elérték a C fülkét, azonnal látta, hogy nem ők voltak Slughorn egyetlen meghívottjai, azonban Slughorn lelkes köszöntése alapján valószínűleg Harry volt közülük a leginkább felbukkanni remélt diák.

– Harry, drága fiam! – mondta Slughorn, felpattanva, amikor megérkezett. Úgy tűnt, bársonyba bújtatott pocakja teljesen betöltötte a rendelkezésre álló helyet. Fényes, kopasz feje és nagy, ezüstös bajsza annyira fényesen ragyogott a napfényben, mint mellényének arany gombjai. – Örülök, hogy látlak, igazán örülök! És Ön pedig biztosan Longbottom úr!

Neville ijedten bólintott. Slughorn intésére leültek egymással szemben az utolsó két megmaradt helyre, közvetlenül az ajtó mellett. Harry körbenézett a többi meghívotton. Felismert egy vele egyidős mardekárost; volt két hetedéves fiú, akiket Harry nem ismert; és Slughorn mellett, a sarokban – mintha nem lenne teljesen biztos abban, hogy került oda – ott ült Ginny.

– Nos, ismeritek a jelenlévőket? – kérdezte Slughorn Harrytől és Neville-től. – Blaise Zabini ugyebár az évfolyamtársatok…

Zabini nem mutatta felismerésnek vagy üdvözlésnek semmi jelét, ahogy Harry vagy Neville sem: a griffendéles és a mardekáros tanulók gyűlölték egymást.

– Ez itt Cormac McLaggen, vele talán már találkoztatok. Nem?

McLaggen, egy nagy, sörtehajú fiú emelte fel a kezét, és Harry és Neville pedig visszabiccentettek.

–… ő itt pedig Marcus Belby, nem tudom, hogy…

Belby, aki vékony volt, és eléggé ideges, megeresztett egy feszült mosolyt.

–… és ez az elbűvölő fiatal hölgy azt állítja, ismer titeket! – fejezte be Slughorn.

Ginny Harryre és Neville-re fintorgott Slughorn háta mögül.

– Hát, ez igazán kellemes – mondta kényelmesen Slughorn. – Egy lehetőség, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. Tessék, vegyetek egy szalvétát. Pakoltam magamnak ebédet; a büfé, amennyire emlékszem, tele van édesgyökérrel, és egy szegény öregember emésztőrendszere nem bírja túlságosan az ilyen dolgokat… Fácánt, Belby?

Belby elfogadott egy kis darab fácánnak tűnő valamit.

– Épp az ifjú Marcusnak meséltem, hogy volt szerencsém tanítani Damocles bácsikáját – mondta Slughorn Harrynek és Neville-nek, miközben egy nagy tál tekercset adott körbe. – Kiváló varázsló, kiváló, és a Merlin díját teljes mértékben megérdemelte. Gyakran látod őt, Marcus?

Sajnálatos módon Belby épp akkor kapott be egy falatnyi fácánt; sietségében, hogy válaszoljon Slughornnak, túl gyorsan nyelt, ellilult, és fulladozni kezdett.

– Anapneo! – mondta csendesen Slughorn Belbyre mutatva a pálcájával, azonnal megtisztítva légútjait.

– Nem… nem túl sokat – mondta csillogó szemmel, zihálva Belby.

– Hát persze, valószínűleg nagyon elfoglalt – mondta Slughorn, miközben kérdően nézett Belbyre. – Kétlem, hogy felfedezte volna a farkasölőfű-főzetet kemény munka nélkül!

– Valószínűleg… – mondta Belby, aki látszólag ódzkodott újabb falat fácánt venni, amíg biztos nem volt benne, hogy Slughorn végzett vele. – Ő… ő és édesapám nem jönnek ki valami jól, tudja, így nem tudok róla túl sok mindent…

Hangja elgyengült, ahogy Slughorn hűvösen rámosolygott, és továbbfordult McLaggenhez.

– Folytassuk veled, Cormac – mondta Slughorn. – Véletlenül ismerlek Tiberius bácsikádon keresztül, mivel van egy remek képe kettőtökről, amin, ha jól emlékszem, Norfolkban vadásztok.

– Ó, igen, az igazán szórakoztató volt – mondta McLaggen. – Bertie Higgs-szel és Rufus Scrimgeourrel mentünk; ez nyilvánvalóan még miniszterré választása előtt volt…

– Ó, szóval ismered Bertie-t és Rufust is? – sugárzott Slughorn az örömtől, egy tál pitét körbekínálva; Belbyt valamiért kihagyta. – Mondd el nekem…

Pont úgy volt, ahogy Harry gyanította. Úgy tűnt, mindenki azért lett meghívva, mert kapcsolatban álltak valaki közismert vagy befolyásos emberrel… mindenki, Ginnyt leszámítva. Zabininek, akit McLaggen után kérdezett ki, egy híresen gyönyörű boszorkány volt az édesanyja. (amennyire Harry le tudta szűrni, hétszer házasodott meg, mind a hét férje titokzatos körülmények között halt meg, rengeteg aranyat hagyva a nőre.) Ezután Neville következett. Elég kényelmetlen tíz perc volt ez, mivel Neville szüleit, akik jól ismert aurorok voltak, Bellatrix Lestrange és néhány másik halálfaló az őrületbe kínozták. Neville interjúja végén Harry úgy érezte, Slughorn még mérlegeli az ítéletét felette, hogy meglássa, örökölte-e szülei adottságait.

– Most pedig – mondta Slughorn, miközben elhelyezkedett az ülésen, olyan hangon, mintha egy bemondó jelentené be a sztárját. – Harry Potter! Hol is kezdjük? Úgy vélem, éppen csak hogy a felszínt súroltam, amikor találkoztunk a nyáron! – egy ideig szemlélte Harryt, mintha egy különösen nagy és ízletes fácándarab lenne, majd folytatta. – A "Kiválasztott", mostanában így hívnak!

Harry nem szólt semmit. Belby, McLaggen és Zabini mind őt nézték.

– Természetesen – mondta Slughorn, közelebbről szemlélve Harryt – évek óta hallani pletykákat… Emlékszem, amikor… nos… azután a szörnyű este után… Lily… James… és te túlélted… és mindenki azt mondta, hogy biztosan különleges hatalmad van…

Zabini egy kis köhögést hallatott, ami egyértelműen szkepticizmusát volt hivatott jelezni. Slughorn mögött egy mérges hang szólalt meg.

– Igen, Zabini, mert te annyira tehetséges vagy… a pózolásban…

– Ó, kedvesem! – kuncogott kényelmesen Slughorn, Ginnyre nézve, aki Slughorn hatalmas pocakja mellett Zabinit fixírozta. – Légy óvatos, Blaise! Láttam, ahogy ez a fiatal hölgy a legbámulatosabb rémdenevér-rontást hajtja végre a fülkéjében, amit valaha láttam! Nem szívesen szállnék vele szembe!

Zabini csupán megvetően nézett rá.

– Egyébként – folytatta Slughorn, ismét Harry felé fordulva. – Ilyesmi pletykák voltak a nyáron. Persze senki sem tudja, mit higgyen el, a Próféta köztudottan eléggé pontatlan, hibákat vétenek… Azonban a szemtanúk magas száma miatt eléggé valószínű, hogy volt valami zavargás a Minisztériumban, és hogy te ott voltál a sűrűjében!

Harry, aki nem igazán látott ebből bármiféle kiutat, a hazugságon kívül, bólintott, de még mindig nem szólt semmit. Slughorn vidáman nézett rá.

– Annyira szerény, annyira szerény, nem csoda, hogy Dumbledore annyira nagyra tartja… Szóval ott voltál? A történet többi része azonban… Annyira hihetetlen, az ember nem igazán tudja, mit is higgyen… Például ez a prófécia-mese…

– Nem hallottuk a próféciát – mondta Neville, miközben muskátli-rózsaszín színt öltött fel.

– Így van – mondta támogatóan Ginny. – Neville és én is ott voltunk, ez az egész "Kiválasztott" dolog ugyanaz a szemét, amit a Próféta talál ki, mint mindig.

– Szóval ti ketten is ott voltatok? – kérdezte érdeklődve Slughorn, egyikről a másikra pillantva, azonban mindketten nyugodtan ültek a bátorító mosolyával szemben.

– Igen… nos… az igaz, hogy a Próféta elég gyakran esik túlzásokba… – mondta Slughorn, egy kicsit csalódottan. – Emlékszem, amikor a drága Gwenog mesélte nekem… Mármint Gwenog Jones, a Holyhead Harpies kapitánya…

Belekezdett egy hosszú visszaemlékezésbe, Harry azonban úgy érezte, hogy Slughorn még nem végzett vele, és hogy Neville és Ginny nem győzték meg teljesen.

A délután további része további olyan híres varázslókról szóló anekdotákkal telt, akiket Slughorn tanított, és akik mind örömmel csatlakoztak az úgynevezett "Slug-klub"-hoz a Roxfortban. Harry már alig várta, hogy elmehessen, de ötlete sem volt, hogyan tegye ezt udvariasan. Végül a vonat kiért egy újabb hosszú, ködös részről a vöröslő naplementébe, és Slughorn körbenézett, a pislogva a naplemente láttán.

– Atya ég, máris sötétedik! Nem is vettem észre, hogy lámpát gyújtottak! Jobb, ha mentek, és átöltöztök, mindannyian. McLaggen, majd gyere át, akarok adni neked egy könyvet. Harry, Blaise… Ha erre jártok, ugorjatok be. Ugyanez vonatkozik Önre, hölgyem – kacsintott Ginnyre. – Nos, menjetek, menjetek!

Zabini, miközben kitolakodott Harry mellett a sötétedő folyosóra, gyűlölködő pillantást vetett Harry, amit Harry kamatostul visszaadott neki. Ő, Ginny és Neville Zabini után mentek a vonat hátsó része felé.

– Csakhogy vége – motyogta Neville. – Furcsa ember, ugye?

– Igen, egy kicsit – mondta Harry, Zabinin tartva a szemét. – Hogy kerültél ide, Ginny?

– Látta, amikor megátkoztam Zacharias Smitht – mondta Ginny. – Emlékszel még arra az idióta hugrabugosra a DS-ből? Folyton arról faggatott, mi történt a Minisztériumban, és a végén annyira felbosszantott, hogy megátkoztam… Amikor Slughorn bejött, azt hittem, büntetést kapok, de csak annyit mondott, hogy szerinte nagyon jó átok volt, és meghívott ebédre! Őrült, mi?

– Jobb ok, mint azért meghívni valakit, mert az édesanyja híres – mondta Harry, miközben haragosan nézte Zabini fejét – Vagy mert a bácsikája…

Azonban félbehagyta a mondatot. Egy ötlet jutott eszébe, egy vakmerő, de csodálatos ötlet… Egy perc múlva Zabini visszamegy a hatodéves Mardekárosok fülkéjébe, és Malfoy is ott lesz, biztonságban érezve magát a kíváncsiskodó fülektől… Ha Harry be tudna jutni láthatatlanul, vajon mit láthatna vagy hallhatna? Igaz, hogy már nem voltak messze Roxmortstól… Kevesebb, mint fél óra múlva elérik az állomást, a kinti táj vadsága alapján… De senki más nem tűnt úgy, mintha komolyan venné Harry gyanúját, úgyhogy itt volt a remek alkalom, hogy bebizonyítsa nekik.

– Később majd találkozunk – mondta suttogva Harry, miközben elővette a láthatatlanná tévő köpenyét, és magára kanyarította.

– De mire… – kezdte Neville.

– Később! – suttogta Harry, csendesen Zabini után lopódzva, bár a vonat zakatolása majdhogynem feleslegessé tette az óvatosságot.

A folyosók mostanra majdnem teljesen üresek voltak. Majdnem mindenki visszatért a fülkéjébe, hogy átvegyék az iskolai talárjukat, és összepakolják holmijaikat. Bár olyan közel ment hozzá, amennyire csak tudott, anélkül, hogy hozzá ne érjen, Harry mégsem volt elég gyors ahhoz, hogy beosonjon mögötte. Zabini már zárta be az ajtót, mire Harry gyorsan kidugta a lábát, hogy megakadályozza a bezáródását.

– Mi a baja ennek? – kérdezte dühösen Zabini, ahogy többször is Harry lábához lökte a tolóajtót.

Harry elkapta az ajtót, és kinyitotta. Zabini még mindig a kapaszkodót markolva, Gregory Monstro ölébe dőlt, és az így keletkezett felfordulásban Harry belőtt a fülkébe, fellépett Zabini ideiglenesen üres ülésére, és felhúzta magát a bőröndtartóra. Szerencsére mindenki Monstrot és Zabinit nézte, mivel Harry biztos volt benne, hogy a lába és a bokája kilátszottak a köpeny alól, ahogy meglengett. Valóban, egy szörnyű pillanatig mintha látta volna, ahogy Malfoy szeme követi a cipőjét, amint felemelkedik a semmibe. Utána viszont Monstro becsapta az ajtót, és lelökte magáról Zabinit. Zabini leroskadt a saját ülésére, Vincent Crak folytatta a képregény olvasást, Malfoy pedig vihogva végigfeküdt két ülésen, fejét Pansy Parkinson ölébe téve. Harry kényelmetlenül összegömbölyödve feküdt a köpenye alatt, hogy biztosítsa, minden tagja rejtve marad, és nézte, ahogy Pansy Malfoy csillogó, szőke haját cirógatja, hasonlóképp vihogva, mintha mindenki örült volna, ha az ő helyében lehetne. A plafonon lengő lámpások világos fénnyel árasztották el a területet. Harry még Crak képregényét is el tudta volna olvasni.

– Szóval, Zabini – kérdezte Malfoy –, mit akart Slughorn?

– Csak jó kapcsolatokkal rendelkező emberekkel próbált megismerkedni – mondta Zabini, aki még mindig dühösen nézett Monstróra. – Nem mintha túl sokat talált volna.

Ettől az információtól nem igazán lett Malfoy elégedett.

– Kiket hívott még meg? – kérdezte.

– McLaggent a Griffendélből – mondta Zabini.

– Ó, igen, az apja nagyfejes a Minisztériumban – mondta Malfoy.

–… valami Belbyt a Hollóhátból…

– Ne már, ő egy seggfej! – mondta Pansy.

–… és Longbottomot, Pottert meg azt a Weasley lányt – fejezte be Zabini.

Malfoy hirtelen felült, arrébb lökve Pansy kezeit.

– Meghívta Longbottomot?

– Hát, feltételezem, mivel ott volt – mondta közömbösen Zabini.

– Miért érdekli Slughornt Longbottom?

Zabini vállat vont.

– Potter, a drága Potter, valószínűleg látni akarta a "Kiválasztottat" – mosolygott gúnyosan Malfoy –, de mi van a Weasley lánnyal? Mi olyan különleges benne?

– Sok fiú kedveli őt – mondta Pansy, miközben Malfoyt figyelte a szeme sarkából, várva a reakcióját. – Még szerinted is jól néz ki, ugye, Blaise, és mindannyian tudjuk, hogy milyen nehéz téged kielégíteni!

– Soha nem nyúlnék hozzá egy olyan mocskos vérárulóhoz, mint ő, bárhogy is néz ki – mondta hűvösen Zabini. Pansy elégedetten vigyorgott. Malfoy visszafeküdt az ölébe, engedélyezve neki, hogy folytassa haja cirógatását.

– Hát, sajnálom Slughorn ízlését. Talán kezd szenilissé válni. Kár, apám mindig is azt mondta, hogy remek varázsló volt a maga idejében. Apám a kedvencei között volt. Slughorn valószínűleg nem tudta, hogy én is a vonaton vagyok, különben…

– Én a helyedben nem számítanék meghívóra – mondta Zabini. – Nott apjáról érdeklődött, amikor megérkeztem. Úgy tűnt, régi barátok voltak, de amikor megtudta, hogy elkapták a Minisztériumban, nem tűnt túl boldognak, és Nott sem kapott meghívást. Nem hiszem, hogy Slughornt érdeklik a halálfalók.

Malfoy mérgesnek tűnt, de sikerült kierőltetnie magából egy nevetést.

– Hát, kit érdekel, hogy őt kik érdeklik? Végülis mi ő, ha belegondolsz? Csak valami ostoba tanár – Malfoy kérkedően ásított. – Úgy értem, jövőre talán már nem is leszek a Roxfortban, mit számít, hogy valami kövér, öreg fazon kedvel-e engem, vagy sem?

– Hogyhogy nem leszel jövőre a Roxfortban? – kérdezte méltatlankodva Pansy.

– Hát, sosem tudhatod – mondta Malfoy egy elfojtott vigyorral. – Lehet, hogy… hm… tovább folytatom nagyobb és jobb dolgokkal.

A köpenye alatt kucorgó Harrynek vadul kalapálni kezdett a szíve. Vajon mit mondana erre Ron és Hermione? Crak és Monstro eltátotta a száját, látszólag nem tudtak semmiféle nagyobb és jobb dolog felé vezető tervről. Még Zabini is megeresztett egy kíváncsi arckifejezést. Pansy megdöbbenve folytatta Malfoy hajának lassú cirógatását.

– Úgy érted…

Malfoy vállat vont.

– Anya azt akarja, hogy fejezzem be a tanulást, személy szerint azonban nem hiszem, hogy mostanában ez olyan fontos lenne. Úgy értem, gondolj csak bele… Amikor a Sötét Nagyúr átveszi a hatalmat, fogja érdekelni, hány RBF-e vagy RAVASZ-a van valakinek? Persze, hogy nem. Csupán az fog számítani, hogy mit tett, hogy mennyire önfeláldozó.

– És úgy gondolod, képes leszel valamit megtenni számára? – kérdezte csípősen. – Tizenhat évesen, képzetlenül?

– Épp most mondtam, nem? Talán nem érdekli, hogy képzett vagyok-e. Talán olyan feladatot akar velem elvégeztetni, amihez nem szükséges képzettnek lenni – mondta csendesen Malfoy.

Crak és Monstro tátott szájjal ültek, mint a vízköpők. Pansy Malfoyt nézte, mintha még semmi olyan félelmetest nem látott volna.

– Látom a Roxfortot – mondta Malfoy, élvezve a helyzetet, amit teremtett, miközben kimutatott a sötétedő ablakon. – Jobb lenne átöltözni.

Harry annyira el volt foglalva Malfoy bámulásával, hogy nem vette észre a ládájáért nyúló Monstrot; miközben lekapta, erősen fejbe kólintotta vele Harryt. Önkéntelenül is felszisszent a fájdalomtól. Malfoy m