4. fejezet

Horace Slughorn

Annak ellenére, hogy Harry egyre csak Dumbledore érkezését várta, úgy érezte, hogy teljesen alkalmatlan az időpont hogy együtt induljanak el a Privet Drive-ról. Ezelőtt soha nem beszélt az igazgatóval a Roxforton kívül; mindig ott volt köztük az íróasztal. Az utolsó találkozásuk tolakodó is volt, és elég élénk volt Harry szégyenérzete. Sokat kiabált, és nem utolsó sorban összetörte Dumbledore értékes tulajdonait.

Dumbledore, mégis teljesen nyugodtnak tűnt.

– Harry, a pálcád legyen mindig kéznél! – mondta.

– De én úgy tudtam, hogy nem szabad az iskolán kívül varázsolnom, uram.

– Ha lenne támadás,– mondta Dumbledore – adok neked igazolást, hogy használhatsz bármilyen bűbájt vagy átkot. Habár, nem hiszem, hogy aggódnod kéne bármilyen támadás miatt az este folyamán.

– Miért nem?

– Velem vagy – mondta egyszerűen az igazgató. – Elég lesz ennyi, Harry.

Hirtelen megállt a Privet Drive végén.

– Persze neked nem szabad hoppanálnod, amíg le nem tetted a vizsgát. – mondta.

– Nem – mondta Harry. – Úgy tudtam, ahhoz 17 évesnek kell lenni.

– Igen – mondta Dumbledore. – Fogd meg szorosan a kezemet! A balt, ha nem bánod – biztos észrevetted, hogy a pálcás kezem kicsit sérült.

Harry megnézte Dumbledore alkarját.

– Nagyon jó, menjünk!

Harry úgy érezte, hogy Dumbledore keze elcsavarodik, és erősebben szorította a kezét; a következő dolog, amire emlékezett, hogy minden fekete lett. Teljesen összenyomódott, nem kapott levegőt, mintha drót vette volna körül a mellkasát. Erős nyomást érzett a szeménél a dobhártyája pedig egyre jobban benyomódott a koponyájába, és akkor…

Harry vett egy nagy lélegzetet, és kinyitotta a szemét. Úgy érezte, hogy beszorult egy szűk gumicsőbe. Pár másodperc után rájött, hogy a Privet Drive eltűnt. Ő és Dumbledore egy hirtelen feltűnt, elhagyatott faluban voltak. A központban néhány háborús emlékmű állt. Harry kezdett mindent érteni, és rájött, hogy életében először hoppanált.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Dumbledore. – Csoda, hogy sikerült.

– Jól vagyok – mondta Harry, és megdörzsölte a fülét. – De szerintem jobb lett volna, ha seprűvel jövünk…

Dumbledore mosolygott, majd mutatta az utat. Gyorsan elindult egy üres fogadó és néhány ház irányába. A közeli toronyóra majdnem éjfélt mutatott.

– Mond csak, Harry, a sebhelyed… fájt mostanában?

Harry megdörzsölte a villám alakú sebhelyet.

– Nem – mondta. – Ezért meg is lepődtem. Azt hittem, hogy állandóan égni fog, hogy Voldemort visszakapta az erejét.

Egy pillantást vetett Dumbledore-ra, és látta, hogy az igazgató elégedett.

– Gondoltam. Úgy látszik, hogy most nem fogja alkalmazni az okklumenciát.

– Hát, nem panaszkodok – mondta Harry, akinek nem hiányoztak a nyugtalanító álmok, és hogy belelátott Voldemort gondolataiba.

Befordultak egy sarkon, egy telefonfülke és egy buszmegálló mellett.

– Professzor, ööö… pontosan hol vagyunk?

– Ez egy varázsfalu Harry, Budleigh Babberton.

– És mit csinálunk itt?

– Ó, persze, nem mondtam el neked – mondta Dumbledore. – Hát, sokszor mondtam, hogy kihagy az időérzékem mostanában, de itt vagyunk. Azért vagyunk itt, hogy meggyőzzük egy régi kollégámat, hogy térjen vissza a Roxfortba.

– És én hogy tudnék segíteni, uram?

– Ó, szerintem meg fogjuk találni a módját – mondta határozottan Dumbledore. – Balra, Harry.

Tovább haladtak a házak mellett. Minden ablak sötétbe burkolódzott és különösen hideg volt. Harrynek egyből a dementorok jutottak eszébe, de megnyugtatta az a tudat, hogy ott lapult a zsebében a pálcája.

– Professzor, miért nem közvetlenül a kollégája házához hoppanáltunk?

– Mert az nagy udvariatlanság lenne, ha berúgnánk az ajtót – mondta Dumbledore. – Általában meg szoktuk hívni a varázsló társainkat. A legtöbb varázslók által lakott ház védve van az illetéktelen hoppanálóktól, a Roxfort a példa…

– Nem lehet akárhol hoppanálni az épületen belül és a területén. Hermione mondta.

– És nagyon jól mondta. Újra balra fordulunk.

A toronyóra elütötte az éjfélt mögöttük. Harry kíváncsi volt, hogy Dumbledore miért nem hívta fel hamarabb öreg kollégáját, de most, hogy a beszélgetés komolyabbra fordult, még több sürgős kérdést tett fel:

– Uram, a Reggeli Prófétában olvastam, hogy Caramelt elbocsátották…

– Igen… Leváltották, biztosan láttad, Rufus Scimgeour-re, aki régen az Auror Iroda vezetője volt.

– Ő… Ön szerint ő jobb lesz? – kérdezte Harry.

– Ez egy érdekes kérdés. Biztosan rátermett a feladatra. Sokkal meghatározóbb, energikusabb személyiség, mint Cornelius.

– Igen, de én arra gondoltam…

– Tudom, hogy mire gondoltál. Rufus a tettek embere, és sokat harcolt sötét varázslókkal, Voldemort nagyúr se becsüli alá a képességeit.

Harry várt, de Dumbledore nem mondott többet a nézeteltéréséről egy riporterrel, ezért nem volt képe folytatni a dolgot, témát váltott:

– És uram… láttam valamit Madam Bones-ról.

– Igen, szörnyű veszteség. Nagyszerű varázsló volt. Bárcsak itt lehetne.

Harry már kíváncsi volt, mi történt az igazgató kezével.

– Professzor, mi történt a…?

– Nincs időm, hogy most elmagyarázzam. Ez egy izgalmas történet, remélem valósághűen tudom majd elmondani.

Dumbledore Harryre mosolygott.

– Professzor, kaptam egy röplapot a Mágiaügyi Minisztériumtól, hogy biztonsági lépéseket kellene tenni a halálfalók ellen…

– Igen – mondta Dumbledore még mindig mosolyogva. – Hasznosnak találod?

– Nem igazán.

– Nem, szerintem sem. Ugyanis nem kérdezted meg, például, mi a kedvenc lekvárom, nem bizonyosodtál meg róla, hogy valóban én vagyok-e Albus Dumbledore és nem egy csaló.

– Nem… – kezdte Harry, nem volt benne biztos, hogy válaszolnia kellene.

– A jövőben ajánlom, Harry, bár ez egy bizalmatlan tett… persze, ha én igazi lennék, utána néztem volna a kedvenc lekváromnak, mielőtt eljátszom magam.

– Rendben – mondta Harry. – A röplapon írtak valamit az Inferiről. Mik is ők pontosan? A lapon nem volt teljesen tiszta.

– Ők hullák – mondta nyugodtan Dumbledore. – Halott testek, amiket sötét varázslatokkal bűvöltek meg. Nem nagyon látták őket mióta Voldemort elvesztette az erejét. Persze elég embert megöl ahhoz, hogy készítsen belőlük egy hadsereget. Megérkeztünk…

Egy kicsi, takaros kőépülethez érkeztek, ami egy kertben állt. Amikor Dumbledore elérte a főbejáratot, hirtelen megállt, és Harry odalépett mellé.

– Merlin szent szakállára…

Harry követte tekintetével a jól gondozott kerti ösvényt, és érezte, hogy belsője egyre lejjebb süllyed. A bejárati ajtó kifordult a sarkából. Dumbledore felpillantott és körülnézett; minden kihaltnak tűnt.

– Vedd elő a pálcádat és kövess, Harry. – mondta csendesen.

Kinyitotta a kaput, majd fürgén, de halkan elindult az ösvényen, Harryvel a sarkában, majd óvatosan belökte az ajtót.

– Lumos!

Dumbledore pálcája hegyén kis lángocska gyúlt, mely tökéletesen megvilágította az előszobát. Balra egy másik ajtó állt nyitva. A professzor világító pálcával a kezében besétált a nappaliba. Harry úgyszintén.

A szeme elé táruló látvány nem volt épp szívderítő; a totális pusztítás színtere volt. Egy régi óra darabokra törve hevert a lábuknál; az eleje megrepedt, az ingája kicsivel arrébb feküdt. A zongora az oldalára dőlt; körülötte a padlót mindenütt annak darabjai borították. A flitterrel díszített csillár megviselten hevert a földön. A díszpárnák kiszakadtak, és a vágásokból tollak repkedtek mindenfelé; üvegszilánkok és por fedett be mindent. Dumbledore egyre magasabbra tartotta pálcáját. Az új megvilágításban láthatták a falat, ahol valamilyen sötétpiros és ragadós anyag befröcskölte a tapétát.

– Nem valami barátságos, igaz? – kérdezte az igazgató – Valami szörnyű dolog történt itt.

Dumbledore óvatosan a szoba közepére ment, és alaposan megvizsgálta a lábánál fekvő roncsot. Harry követte, körbenézett, félve attól, hogy mit láthat majd a zongora roncsai vagy a kanapé mögött, de nem volt semmi jele bármilyen testnek.

– Talán harcoltak és… és elvonszolták őt, professzor? – jegyezte meg Harry, próbálta nem elképzelni, mennyire sebesült meg az az ember, akinek a nyomait a falon látta.

– Nem hinném. – mondta csendesen, majd megbámult egy felborult karosszéket.

– Azt gondolja, hogy ő…

– Még itt van? Igen.

És figyelmeztetés nélkül beledöfött a pálcájával a felborult karosszék ülésébe, ami felordított: – Aúúú!

– Jó estét, Horace! – mondta Dumbledore és újra felegyenesedett.

Harrynek tátva maradt a szája a meglepettségtől. Ahol egy fél másodperccel ezelőtt egy szék volt, most egy guggoló, roppantul kövér, kopasz öregember volt, aki hasát masszírozva, sértődötten, könnyező szemekkel nézett Dumbledore-ra.

– Nem volt rá szükség, hogy ilyen erősen megbökj a pálcáddal! – mondta mogorván, lábaiba kapaszkodva. – Fájt!

A fény megvilágította a férfi csillogó szemeit, hatalmas ezüst szakállát, és a kifényezett gombokat a barna bőrdzsekin, amit egy lila selyem pizsama fölött viselt. A feje búbja éppen hogy elérte Dumbledore állát.

– Miből jöttél rá? – morogta támolyogva a lábán, még mindig a hasát dörzsölve. Látszott, hogy rendkívül orcátlan azzal az emberrel, aki felfedezte, hogy karosszéknek színlelte magát.

– Kedves Horace, ha a halálfalók tényleg eljöttek volna érted, akkor a Sötét Jegy ott lebegne a házad fölött.

A varázsló a homlokára csapott pufók kezével.

– A Sötét Jegy… – motyogta. – Tudtam, hogy valamit… áh, mindegy. Nem lett volna mindenre időm, már az utolsó simításokat végeztem a kárpitozással, amikor beléptetek a szobába.

Nagy lélegzetet vett, amitől a szakálla is meglebbent.

– Kívánja igénybe venni a segítségeimet a takarításban? – kérdezte Dumbledore udvariasan.

– Igen – válaszolta kelletlenül.

Megálltak egymásnak háttal, a magas, vékony és az alacsony varázsló, majd ugyanazzal a mozdulattal meglendítették pálcájukat.

A bútorok visszarepültek eredeti helyükre; a dísztárgyak felkerültek a polcokra, a párnákba visszakerültek a tollak, a szétszakadt könyvek visszanyerték eredeti állapotukat, az olajlámpa elhelyezkedett az asztal szélén és meggyulladt, a sok ezüst képtartó darabjai újra összeálltak, és a helyükre szálltak, a lyukak begyógyultak mindenhol, a fal pedig tisztára mosta magát.

– Egyébként, milyen vér volt ez? – kérdezte Dumbledore a takarítás közben.

– A falon? Sárkány – kiabálta a Horace nevezetű varázsló fültépő csilingelés mellett, mert a csillár éppen visszacsavarta magát a mennyezetre.

Még egy utolsó erős pengetés hallatszott a zongorából, majd mindenütt csend lett.

– Igen, sárkány. – ismételte csevegve – Az utolsó üvegem volt, és az ára most nagyon magas.

Megfogott egy kicsi kristályüveget, ami a kredenc tetején volt, és a fényre vitte, majd megvizsgálta a sűrű folyadékot.

– Hmm. Egy kicsit poros.

Visszaállította az üveget a polcra, és sóhajtott egyet. A tekintete Harryre tévedt.

– Ohó! – mondta, és nagy, kerek szemeivel Harry homlokát nézte. – Ohó!

– Ő – Dumbledore előre lépett, hogy bemutassa a fiút – Harry Potter. Harry, ő Horace Slughorn régi barátom és kollégám.

Slughorn szembe fordult Dumbledore-ral, arckifejezése kemény volt.

– Tehát azt hiszed, hogy most meggyőzhetsz, ugye? Hát a válaszom nem, Albus.

Arcán látszott, hogy ellen fog állni a csábításnak.

– Javaslom, hogy legalább igyunk együtt valamit – a régi idők emlékére.

Slughorn egy pillanatig habozott.

– Rendben, egy ital – mondta barátságtalanul.

Dumbledore Harryre mosolygott, és egyenesen a felé a szék felé irányította, melynek jobbján ott égett a frissen gyújtott tűz és a fényesen csillogó olajlámpa. Leült, de közben az az érzése támadt, hogy Dumbledore azt akarja, hogy egy jól látható helyen legyen.

– Hm – mondta. – Itt van. – Adott egy italt Dumbledore-nak, aki kérés nélkül leült, és odalökte a tálcát Harrynek, majd elégedetten megpihent. A lába, annyira rövid volt, hogy nem érte el a padlót.

– És hogy vagy mindig, Horace? – kérdezte Dumbledore.

– Nem valami jól. Gyenge a tüdőm, zihálok, reumám is van. Nem tudok úgy mozogni, mint régen. Hát, ez várható volt; öregkor, fáradtság.

– Pedig most gyorsan kellett mozognod, hiszen elő kellett készítened ezt az üdvözlést nagyon rövid idő alatt. Nem kaptál figyelmeztetést 3 perccel előbb?

Félig ingerülten, félig büszkén jött a válasz.

– Kettő. Nem hallottam a figyelmeztető bűbájomat. Amikor jelzett, éppen fürödtem. Mindazonáltal – tette hozzá szigorúan – tény, hogy én már öreg vagyok, Albus. Egy fáradt öregember, aki megérdemelt nyugodt életét és anyagi jólétét élvezi.

Harry körülnézett a szobában. Bár zsúfolt volt és rendetlen, mégsem lehetett kényelmetlennek mondani; a lábtartós karosszékek, a könyvek és az üvegek, a több doboz csokoládé és a kerekded díszpárnák otthonossá tették a helyiséget. Ha Harry nem tudta volna, hogy ki lakik itt, azt gondolta volna, hogy egy gazdag, bogaras hölgy.

– Nem vagy még olyan öreg Horace, mint én – mondta Dumbledore.

– Lehet, hogy neked is a nyugdíjazásról kellene gondolkoznod – mondta őszintén Slughorn. Színtelen, eres szemei meglátták Dumbledore sérült kezét. – Úgy látom, nálad sem minden ugyan olyan, mint régen volt.

– Nagyon jól látod – mondta higgadtan Dumbledore. Felhúzta a kabátujját, és felfedte az égett ujjait; a látvány kellemetlenül megbizsergette a jelenlévőket. – Kétségtelenül lassabb vagyok, mint voltam. De a másik kezemen…

Megvonta a vállát, és széttárta a tenyerét, az öreg kéz mindent elárult. Harry felfedezett egy gyűrűt a sértetlen kezén, amit még ezelőtt soha nem látott rajta; nagy volt, aranyból készült, és volt benne egy nagy nehéz, fekete kő, ami a közepén meg volt repedve. Slughorn szeme egy percig a gyűrűn nyugodott, és mintha Harry látott volna egy futólagos rosszalló ráncot a homlokán.

– Ááá, szóval ez volt a nagy elővigyázatosság a betolakodók ellen, Horace… Kinek volt előnye, a halálfalóknak vagy nekem? – kérdezte Dumbledore.

– Mit akarnának a halálfalók egy ilyen szegény, lerobbanttal öregtől, mint én?

– El tudom képzelni, hogy a tekintélyes tehetségedet kínzásra és gyilkolásra akarják használni. Tényleg nem jöttek még toborozni?

Slughorn baljósan nézett Dumbledore-ra, és morogva közölte:

– Esélyt se adok nekik. Egy éve folyamatosan költözködök. Soha nem maradok egy helyen egy hétnél tovább. Mugli házról mugli házra megyek – ennek a háznak a tulajdonosai éppen a Kanári-szigeteken nyaralnak, ez nagyon kellemes hely, sajnálom, hogy el kell hagynom. Ez nagyon könnyű, ha egyszer tudod hogyan, módosítsd az emlékezetüket, hogy ez csak egy rablás, és megbizonyosodok róla, hogy a szomszédok ne vegyék észre a zongorát.

– Okos. De úgy hangzik, hogy nagyon nehéz élet ez egy öregnek, aki a nyugodt életet keresi. Most, ha visszatérnél a Roxfortba…

– Hogyha azért jöttél, hogy elmond nekem mennyivel jobb lenne nekem abban a dögvészes iskolában, akkor csak az idődet pazarolod, Albus. Inkább elbújok, mert néhány rémhír eljutott hozzám is, mióta Dolores Umbridge elhagyta az iskolát. Ha ez az oka, annak hogy így bánsz a tanárokkal a napokban…

– Umbridge professzor beleütközött a kentaur csordánkba. Szerintem te okosabb lennél annál, hogy bemenj az erdőbe és egy csorda dühös kentaurt mocskos félvérnek titulálj.

– Ezt csinálta? Ostoba nő. Soha sem kedveltem.

Harry kuncogott, mindkét varázsló ránézett.

– Bocsánat. – mondta Harry gyorsan – Az az igazság, hogy én sem kedveltem őt.

Dumbledore egyszer csak felállt.

– Elmész? – kérdezte Slughorn reménykedve.

– Nem, csak kíváncsi vagyok, vajon használhatnám-e a fürdőszobát.

– Oh – mondta csalódottan Slughorn. – Második ajtó, lefelé a folyósón.

Dumbledore nagyléptekkel elhagyta a szobát. Miután az ajtó becsukódott mögötte csend lett. Pár perccel később a Slughorn a lábaihoz kapott, de nagyon bizonytalan volt, amit csinált. Lopva Harryre pillantott, odament a tűzhöz és elkezdte melegíteni a hátát.

– Nem tudom miért hozott magával – mondta váratlanul.

Harry csak nézte Slughornt. A férfi könnyes szemei Harry sebhelyére vándoroltak.

– Nagyon hasonlítasz édesapádra.

– Igen, sokan mondták.

– Kivéve a szemed. Az az…

– Anyámé, igen – ezt is sokat hallotta már, ezért egy kicsit fárasztónak találta.

– Hm. Hát igen, nem kellene kedvenceimnek lennie, mint tanárnak, de ő volt az egyik. Az anyád, Lily Evans. Az egyik legjobb tanítványom volt. Jókedvű, elragadó lány. Mindig mondtam neki, hogy az én házamban lenne a helye.

– Melyik volt a maga háza?

– A Mardekár feje voltam. Oh, nem – közelebb ment és megvizsgálta Harry vonásait. – Te, griffendéles vagy, mint ő volt, ugye? Igen, általában a családtagok egy házba járnak. Bár nem mindig, hallottál már Sirius Blackről? Biztosan hallottad, hogy nemrég meghalt.

Olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz megfogta volna Harry zsigereit és megszorította volna.

– Ő nagy barátja volt az apádnak. Az egész Black-család az én házamba került, ő viszont a Griffendélbe. Szégyen és gyalázat, tehetséges fiú volt. Az öccse Regulus, hozzám jött, de én ugyanúgy kezeltem.

A hangja egy lelkes gyűjtőére hasonlított, aki többet ígért egy tárgyért az aukción. Elmerült az emlékeiben, mereven nézte falat, és megfordult, hogy a másik oldalát is melegítse.

– Az anyád mugli származású volt. Nem akartam elhinni, amikor megtudtam. Aranyvérűnek kellett volna lennie, nagyon ügyes volt.

– Az egyik legjobb barátom mugli származású. És ő a legjobb az évfolyamunkon.

– Vicces dolgok történnek néha, ugye?

– Nem igazán – mondta hűvösen Harry.

Slughorn meglepetten nézett rá.

– Azt hiszed, hogy én elfogult vagyok. Nem, nem, nem. Nem csak azt mondtam, hogy az anyád volta a kedvenc diákom. Ott volt Dirk Cresswell, aki egy évvel alatta járt. Most ő a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatalának a vezetője, egy másik mugli származású, egy nagyon tehetséges diák. És mindig ad valamilyen jó információt a Gringottsban folyó dolgokról.

Felpattant, önelégülten mosolygott, és rámutatott sok csillogó keretes képre a polcon.

– Az összes volt diákom aláírt képe. Ott van Barnabas Cuffe, a Reggeli Próféta szerkesztője. Mindig érdekli, mivel töltöm a napjaimat. És Ambrosius Flume a Mézesfalásból. Ott hátul pedig Gwenog Jones, ő a kaptánya a Holyhead Harpies-nak. Az emberek mindig meglepődnek, ha hallják, hogy ingyen jegyem van, amikor csak meg akarom nézni őket.

Ez a gondolat úgy látszott roppant felvidította őt.

– És ezek az emberek, hogy tudják felkeresni Önt, hogy ajándékot küldjenek? – kérdezte Harry kíváncsian.

A mosoly olyan gyorsan tűnt el Slughorn arcáról, mint ahogy a vér a falról.

– Természetesen sehogy. Nem érintkezek senkivel már egy éve.

Harry úgy érezte, hogy ezek a szavak áramütésként érték Slughornt. Zavartnak tűnt egy pillanatra, aztán vállat vont.

– Még a bölcs varázslók is egy bizonyos ideig leszegett fővel járnak. Minden nagyon igaz Dumbledore beszédében. De hallottam egy hírt éppen a Roxfortról, hogy kijelenti a hűségét a Főnix Rendjéhez. És amíg én biztos vagyok, hogy ők bámulatosak, bátrak és a többi, személyesen nem tévedek a halálozási arányról…

– Nem kell összekeverni a Rendet a Roxfortban való tanítással – mondta Harry, aki nem tudta mellőzni a gúnyt a hangjából. Nehéz volt tolerálni Slughorn kényességét, amikor emlékezett Siriusra, aki egy barlangban élt patkányokkal. – A legtöbb tanár nincs benne, és egyikük sem ölt – talán Mógust kivéve, de ő megkapta, amit érdemelt.

Harry meg volt győződve róla, hogy Slughorn is azok közé a varázslók közé tartozik, akik nem bírják hallani, ha valaki fennhangon kimondja Voldemort nevét, és nem kellett csalódnia.

– Szerintem az alkalmazottak sokkal nagyobb biztonságban vannak, azóta, hogy Dumbledore az igazgató; azt mondják róla, hogy ő az egyetlen ember, akitől Voldemort fél – folytatta Harry.

Slughorn pár percig a semmibe meredt: úgy tűnt, hogy átgondolja Harry szavait.

– Hát igen, ez igaz, hogy Tudodki sohasem kereste az összetűzést Dumbledore-ral – morogta fintorogva. – És javaslom, hogy meg kellene vitatni, hogy én nem fogok csatlakozni halálfalókhoz, és Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, aligha tart engem a barátjának… de ez egy másik történet. Talán biztonságból kicsit közelebb kellene férkőznöm Albushoz… Én nem tudom színelni, hogy Amelia Bones halála nem rázott meg… Ha ő, az egész minisztériumi érintkezéssel és védelemmel…

Dumbledore visszatért a szobába, és Slughorn úgy ugrott föl, mintha megfeledkezett volna vendégéről.

– Á, hát itt vagy Albus – mondta. – Sokáig távol voltál. Gyomorrontásod van?

– Nem csupán egy mugli újságot olvastam. Szeretem a kötésmintákat. Hát Harry, azt hiszem itt az ideje indulnunk.

Harry szófogadóan felugrott. Slughorn zavarba jött.

– Mentek?

– Igen, minden bizonnyal. Szerintem reménytelen eset vagy.

– Reménytelen?

Slughorn felkavartnak látszott. Kövér ujjaival malmozni kezdett, és idegesen nézte, hogy Dumbledore felveszi az utazóköpenyét, és Harry felhúzza a dzsekijét.

– Hát nagyon sajnálom Slughorn, hogy nem akarod a munkát – mondta Dumbledore, és intésre emelte sértetlen kezét. – A Roxfort örömmel látott volna téged. Jelentősen növekedett biztonságunk dacára akkor jössz, amikor csak szeretnél.

– Igen… hát… nagyon kedves… mint, ahogy mondtam…

– Viszlát Horace!

– Viszlát! – mondta Harry.

Már a főbejáratnál voltak, amikor kiáltást halottak mögöttük.

– Rendben, rendben, megteszem.

Dumbledore visszafordult, Horace a nappali ajtajában állt.

– Újra visszajössz tanítani?

– Igen, igen – mondta Slughorn zavartan. – Lehet, hogy megőrültem, de igen…

– Csodálatos! – mondta Dumbledore sugárzóan. – Akkor szeptemberben találkozunk.

– Igen, merem állítani.

Mikor elindultak a kerti ösvényen, Slughorn kiáltása utolérte őket:

– Fizetésemelést kérek majd, Albus!

Dumbledore csak kuncogott. A kerti kapu hirtelen becsapódott utánuk, és visszaindultak a dombon keresztül a sötét, örvénylő ködbe.

– Nagyon jól csináltad Harry.

– De hiszen nem tettem semmit – mondta Harry meglepetten.

– Oh, dehogynem. Megmutattad Horace-nak, hogy mennyit nyerne, ha visszatérne a Roxfortba. Kedveled őt?

– Ööö…

Harry nem volt benne biztos, hogy kedveli e Slughornt. Szerinte kedves a maga módján, de ugyanakkor beképzeltnek tűnt, és túlságosan meg volt lepve, hogy a mugli származású gyerekek is tudnak jól varázsolni.

– Horace – kezdte Dumbledore, megkönnyítve Harry dolgát – szereti a kényelmet. Szereti a híres társaságokat, a sikereseket és az erőseket. Élvezi, ha hatással van rájuk. Sose akarta elfoglalni a maga trónját; jobban szeretett a háttérben lenni. Gondosan kiválogatta a kedvenceket a Roxfortban; néha az ambíciójuk, néha az eszük, néha a varázslatuk, néha a tehetségük miatt. Horace kialakított egy klubbot a kedvenceiből magával az élen, bemutatta egymásnak őket, hasznos érintkezést épített ki a tagok között, és viszonzásul mindig learatott valamiféle hasznot. Közlöm veled, lehet, hogy szemben fogsz állni Horace-szal – mostantól Slughorn professzor – de biztos, hogy benne leszel a csapatába. Kétségtelenül meg fog próbálni beszervezni téged, Harry. Te egy kincs lennél az ő gyűjteményében: a Fiú, aki túlélte… ezekben a napokban "A kiválasztott"-nak hív.

Ezek a szavak eszébe juttattak pár szót, amit néhány héttel ezelőtt hallott, szavakat, amik nagyon rosszat jelentettek neki: nem élhet az egyik, míg él a másik…

Dumbledore megállt, ugyanott, ahol elhaladtak a templomnál korábban.

– Ez lesz, Harry. Ha megfognád a kezem.

Harry fel volt készülve a Hoppanálásra, de még mindig kellemetlennek tartotta. Amikor a nyomás megszűnt, és újra tudott lélegezni, egy vidéki ösvény mellett állt. Előre nézett, és meglátta azt a helyet, amit a világon második legjobban szeretett; egy hajlott árnyékú házat, az Odút. A látvány felvidította a lelkét. Itt volt Ron… és Mrs Weasley, aki a világon a legjobban tudott főzni.

– Ha nem bánod Harry – mondta Dumbledore, és keresztül ment a kapun –, szeretnék veled pár szót váltani, mielőtt elválunk. Négyszemközt. Talán itt?

Dumbledore rámutatott a megrongálódott melléképületre, ahol a Weasleyk szokták tárolni a seprűiket. Kicsit tanácstalanul követte a professzort a nyikorgó ajtón keresztül, kisebb helyre, mint egy szekrény. Dumbledore fényt varázsolt a pálcájával, ami úgy izzott, mint egy zseblámpa, és rámosolygott Harryre.

– Remélem, megbocsátasz nekem, hogy felemlegetem ezt, de nagyon örülök, és kicsit büszke vagyok, milyen jól megbirkózol mindennel, ami a Minisztériumban történt. Sirius is büszke lenne rád.

Harry nyelt egyet; nem érzett magában annyi erőt, hogy kibírja a beszélgetést Siriusról. Nagyon lehangolta, mikor Vernon bácsi megkérdezte, hogy "A keresztapád meghalt?", de még rosszabb volt hallani Sirius nevét Slughorntól.

– Kegyetlen volt – mondta szelíden az igazgató –, hogy te és Sirius ilyen kevés időt tölthettetek együtt. Embertelen vég volt egy kapcsolatnak, ami lehetett volna hosszú és boldog.

Harry bólintott, mozdulatlanul nézett egy pókot, ami éppen Dumbledore süvegére mászott. Elmondhatta volna Dumbledore-nak, hogy amíg meg nem jött a levél, minden idejét az ágyban töltötte. Elutasította az ételt, az italt. A párás ablakot bámulta, és úgy érezte, mintha dementorokkal lett volna körülvéve.

– Nagyon nehéz beletörődni – mondta végül Harry halkan –, hogy nem fog nekem többé levelet írni.

Harry szemei égni kezdtek, és elkerülte Dumbledore tekintetét. Butának érezte bevallani, de a tény, hogy volt valakije a Roxforton kívül, aki törődött vele, mint egy szülő nagyon hiányozni fog neki. A legjobb dolog volt, hogy felfedezte a keresztapját… és a bagoly most már soha többé nem hoz vigaszt…

– Sirius sokat jelentett neked, pedig ezelőtt sose ismerted – mondta az igazgató. – Természetesen az elvesztése lesújtó…

– De amíg a Dursley-éknél voltam… – vágott a szavába Harry, a hangja egyre erősebb volt. – Nem fogom elzárni magam a külvilágtól. Sirius nem akarná ezt, ugye? És az élet valahogy túl rövid… Nézze meg Madam Bonest vagy Emmeline Vance-t… Lehetek én is a következő, ugye? De ha ez van – mondta indulatosan, most egyenesen Dumbledore kék szemébe nézett, ami megcsillant a pálca fényében –, biztosíthatom, hogy annyi halálfalót kapok el, amennyit csak tudok, és Voldemortot is, ha lesz rá lehetőségem.

– A beszédedből látszik, hogy anyád és apád fia vagy, és Sirius igazi keresztfia – mondta Dumbledore egy helyeső vállon veregetéssel. – Megemelem a kalapom előtted.

– És most Harry, egy szigorú téma… Feltételezem meg van neked az összes Reggeli Próféta az utóbbi 2 hétből…

– Igen – mondta, és a szíve egy kicsit gyorsabban kezdett verni.

– Akkor bizonyára észrevetted, hogy elég sok dolog ki szivárgott a te kis kalandodról a Próféciák Termében.

– Igen. És most mindenki tudja, hogy én vagyok az egyetlen…

– Nem, nem tudják – vágott a szavába Dumbledore. – Két ember van a Földön, aki tudja a prófécia rád és Voldemort-ra vonatkozó részét, és mind a ketten itt ülnek, ebben a büdös, pókhálós pajtában. Az igazság az, hogy sok találgatás van ebben az ügyben. Ne mond el senkinek, hogy tudod a jóslat tartalmát.

– Rendben.

– Mindent együttvéve bölcs döntés. Habár azt hiszem meg kéne osztanod legjobb barátaiddal, Ronald Weasley úrral és Hermione Granger kisasszonnyal. Igen… – folytatta, mikor Harry ijedten nézett rá. – Szerintem tanácsos lenne tudniuk.

– Nem akarom…

– Hogy aggódjanak, vagy megijedjenek? Szükséged van a barátaidra Harry. Tökéletesen jól mondtad, hogy Sirius nem akarná, hogy elzárd magad messzire a külvilágtól.

Harry nem mondott semmit, de Dumbledore nem úgy nézett ki, aki választ várna. Folytatta:

– Különben, ha már elmondtál dolgokat, nekem az lenne a kívánságom, hogy vegyél velem magánórákat ebben az évben.

– Magánórát… Önnel? – kérdezte Harry meglepetten.

– Igen, szerintem itt az ideje, hogy beszálljak a nevelésedbe.

– Mit fog nekem tanítani, uram?

– Oh, egy kis ezt, egy kis azt. – mondta könnyedén Dumbledore.

Harry reménykedve várta, de Dumbledore nem mondott többet, ezért Harry egy kicsit kellemetlen kérdést tett fel.

– Ha Önnel veszek órákat, akkor nem kell többé okklumenciára járnom Pitonhoz, ugye?

– Piton professzor, Harry… És nem kell járnod.

– Jó – mondta megkönnyebbülve Harry. – Mert azok…

Abbahagyta, nehogy kimondja, azt, amit gondolt.

– Azt hiszem a ’fiaskó’ a legjobb szó erre – bólogatott Dumbledore.

Harry nevetett.

– Hát, a terv az, hogy mostantól én se nagyon akarom látni Piton professzort, mert nem hagyta nekem, hogy csináljak egy bájitalt, hacsak nem szerzek neki egy olyan jó baglyot, mint az enyém, amelyről tudom, hogy nincs. Van még két dolog, amiről beszélnünk kell, mielőtt szétválunk. Először is, mindig legyen nálad a láthatatlanná tévő köpeny. Még a Roxfortban is. Minden lehetőségre felkészülve, értesz engem?

Harry bólintott.

– És végül, amíg itt leszel, az Odút felszereli a Mágiaügyi Minisztérium a legjobb biztonsági rendszerrel. Ez bizonyos vesződéssel jár Mollynak és Arthurnak, például ellenőrizni fogják a postájukat, mielőtt megjön vagy elküldik. Ők nem gondolják, hogy csak az ő feladatuk megvédeni téged. Akárhogy is, kevés térítést kapnak, ha veled valami történik, míg itt vagy.

– Értem – mondta gyorsan Harry.

– Hát akkor minden rendben – mondta Dumbledore, kinyitotta a seprűtartó ajtaját, és lépett fél métert. – Fényt látok a konyhában. Ne fosszuk meg Mollyt attól, hogy elmondhassa milyen vékony vagy.